A tavalyi tanévet egy ösztöndíj jóvoltából Münchenben töltöttük, gyerekeink egy városi gimnáziumba jártak. Ebben az írásban az itt szerzett tapasztalatainkról szeretnék beszámolni.
Szeptember közepén érkeztünk Münchenbe telve izgalommal. Az iskola tárt karokkal fogadott minket, 3 gyerekünket az osztálytársak kedvesen körülvették, körbevezették az iskolában, és már az első hetekben szülinapi zsúrra hívták őket, vagy együtt lófráltak velük délutánonként a városban. Az osztályfőnökök, de a többi tanár is fáradhatatlanul dolgozott a beilleszkedésükön; az igazgatóhelyettes asszony például személyesen kerített fuvolatanárt egyik gyerekünknek. Mi, szülők személyre szabott tájékoztatást kaptunk a legfontosabb teendőkről, sokszor közvetlenül telefonon. A Willkommenskultur szép formájával találkoztunk.
Az iskola egy nyolcosztályos gimnázium egy hangulatos régi épületben; közel kétszáz éves. A tanítási év szeptember közepétől július legvégéig tart, vagyis jóval hosszabb, mint itthon. A tanítás reggel nyolc órakor kezdődik, az alsósoknak a napközi délután négy óráig tart, szerda és péntek kivételével, amelyek rövid napok; a felsősök viszonylag korán, egy óra után szabadulnak. Az órákat az alsósoknál kettes, a felsősöknél hármas tömbökben tartják, a tömbök között hosszabb szünettel. Az ebédre minden korosztálynál egy teljes tanóra jut. A legtöbb tanórából rögtön kettőt tartanak, így a diákoknak egy adott napra csak néhány tantárgyból kell készülni.
Az anyag lényegesen kevesebb, mint itthon, az ismétlésre, a begyakorlásra, az alapfogalmak elsajátítására több időt szánnak. Az órai munka párbeszédes, sok a csoport- és projektmunka, kevesebb a dolgozat, és általában kisebb a nyomás a diákokon. A tanárok támogatók, a diákok aktívak. Az órák fordulatosak: a házi feladatok ellenőrzése után kisfilmet néznek, majd jön egy referátum vagy egy vita. Az új anyagrész felé a diákok érdeklődve fordulnak, és nem egy jövőbeli számonkérés anyagát látják benne.
Minden osztálynak két osztályfőnöke van: egy férfi és egy nő. A járvány idején tartott online órákba belehallgatva szembetűnő volt, hogy a tanárok milyen nagy szeretettel beszélnek, sőt cseverésznek a diákokkal, főleg a kicsikkel, a gyerekek pedig önfeledten beszélnek egymással és a tanáraikkal. Egy alkalommal, amikor az egyik tanár felvetette, hogy akkor most levetítene egy videót, az egyik kisfiú spontánul kifakadt: „Lieber nicht!”
A gyerekek sokat és felszabadultan beszélnek az órán, magától értetődő természetességgel fogalmazzák meg a véleményüket a saját osztálytársaik előtt vagy akár a tanár álláspontjával szemben. Fiam egyik osztálytársát, egy örökké rendetlenkedő fiút például az angoltanárnő egyszer csak kiültette a tanári asztalhoz, hogy jó, akkor innentől ő tartsa az órát, a tanárnő pedig beült az ő helyére. Ezek után a fiú legnagyobb szakértelemmel vezényelte le az órát, miközben a tanárnő a padban teljes erőbedobással rendetlenkedett, olyannyira, hogy a gyerek tanár kénytelen volt őt figyelmeztetésben részesíteni. Senki sem esett ki a szerepéből, az osztály ragyogóan szórakozott, fiam pedig le volt nyűgözve a tanárnő performanszától.
A német rendszer kevésbé kompetitív, mint a magyar. A dolgozateredményeket anonimizálva teszik közzé, a jegyeket a dolgozat belső lapjára írják, a diákok nem a jegyeik alapján mérik egymáshoz magukat. A számonkérés különböző formáinak eltérő a jelentősége. A nagydolgozatok időpontját már az év elején rögzítik, ezekről kizárólag orvosi igazolással lehet hiányozni, a kisdolgozatok és a felelések szórványosak. A hangsúly nem az állandó visszakérdezésen van; a tanárok úgymond „ingyen” adnak.
A gyerekek nem fáradtak, van idejük az iskolától független életre. A mi gyerekeink lényegében végigpinpongozták és focizták az évet, vacsora után pedig nem egyszer órákig beszélgettünk velük. Az ilyen beszélgetésekre Budapesten nem marad ennyi idő.
A tanárok barátságosak, az iskolatitkárok és a konyhásnénik megközelíthetőek. A titkárság küszöbén ott fekszik az iskolakutya. Ha egy kanálra van szükséged a tízóraihoz, egyszerűen lemész a konyhára, hozol egyet, aztán visszaviszed.
Az év során minden osztály egy teljes hétig a konyhán dolgozik, a séf segítségével elkészítik és felszolgálják az ebédet, ebéd után pedig elmosogatnak. A járvány miatt ebből a Pedagogisches Kochenből sajnos kimaradtunk.
Hogy a gyengeségekről se feledkezzek meg: a iskola zenei gimnázium, big banddel, nagyzenekarral, énekkarral. Kottát olvasni azonban csak kevesen tudnak. A magyar délutáni zeneiskolai rendszer ereje tisztán látszik.
A rajzóra végig egy talány maradt: Lányoméknál egy úgynevezett „második bőrt” kellett megalkotniuk, fiamnál pedig ollóval lyukat vágni a rajzaikra, és ott egy „belső világot” létrehozni, de a tanárnő egyik feladatot sem tudta kellőképpen megvilágítani, így a diákok tanácstalanul üldögéltek az órán.
A tornaóra teljes káosz volt, a diákok közül csak a mieink öltöztek át tornaruhára, az óra céltalan lődörgés volt az udvaron vagy a tornateremben.
A „Sportmusische Bewegung” nevezetű meghatározhatatlan műfajú óráról gyerekeink úgy beszéltek, mint kész elmebajról: hol babzsákokat dobáltak egymásnak, hol a térdüket és a combjukat kellett ütemesen csapkodniuk.
A többi órán is sokkal több az üresjárat, ami egyfelől csökkenti a feszültséget, ugyanakkor sokszor időpocsékolásnak hat.
Az oktatáshoz hasonlóan a város tempója is lassabb, autóval kevesen járnak, az emberek pedig a legkihaltabb utcákon is békésen álldogálnak a pirosban.
Ha a diákoknak baja van valamelyik tanárral, az osztálymegbízott felveszi a kapcsolatot az iskolai referenssel, aki megbeszélést kezdeményez az osztály és az érintett tanár között, amit az osztályfőnök mediál. Lányomat nagyon meglepte, hogy az osztály milyen tárgyilagosan, bátran, ugyanakkor kulturáltan képes megfogalmazni a problémás tanárral kapcsolatos kritikáját, milyen konstruktívan folyik a beszélgetés, és mindez milyen hatékony az osztály és a tanár későbbi kapcsolatára nézve. Ahogy lányom fogalmazott, a német diákok tisztelik a tanáraikat, de nem azért, mert tanárok; tiszteletük a másik embernek kijáró általános tiszteletből fakad.
A covidjárványt a németek példásan kezelték. A fertőzésszámok hasonlóak voltak az otthoniakhoz, a társadalom azonban mégis nyugodtabban reagált, köszönhetően az átlátható intézkedéseknek. A hétnapos incidencia alapján, amelyet a Robert Koch Intézet naponta közölt, világos és széles körben ismert intézkedések léptek érvénybe. Az iskolák világos protokoll szerint kezelték a fertőzéseket. A gyerekeket minden hétfőn, szerdán és pénteken szűrték, vagy a rosszabb időkben minden nap, és az esetszámnak megfelelően hoztak intézkedéseket az egyes osztályokban. A személyes tanítást végig prioritásként kezelték. Az érintkezések csökkentése céljából az osztályok napközi szüneteinek időpontját eltolták, az ebédlői rendet állandóan frissítették. Az online tanításra egyik napról a másikra átálltak, majd ugyanilyen gyorsan vissza.
Mindehhez az az internetes szülői portál adta a hátteret, amely a szülők és az iskola közötti rendszeres és gyors információcserét szolgálta. A szülők a portálon keresztül jelezhették, ha a gyerekük lebetegedett, és a portálon keresztül kommunikálhattak közvetlenül a tanárokkal. Ez a kommunikáció egy olyan levelező felületen zajlott, amely rövid, maximum 512 leütés hosszúságú üzeneteket engedélyezett. A kérdésekre a tanárok rendszerint még aznap válaszoltak.
Az iskola ezen az Eltern-portalon keresztül tájékoztatta a szülőket a küszöbön álló eseményekről, kirándulásokról, múzeumlátogatásokról, heti menüről, és minden pénteken egy 10-12 oldalas szülői levélben összefoglalta az elmúlt hét legfontosabb eseményeit, valamint informált a következő heti eseményekről. A covid alatt az aktuális fertőzések, intézkedések és karantén bejelentése is a portálon keresztül történt.
Az iskola nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a szülőket bevonja az iskola életébe, és hogy egy támogató közösséget hozzon létre az iskola körül. A szülők és tanárok közötti viszony partneri, ahogy a legtöbb szakmai viszony Németországban. A szülői munkaközösség az iskola vezetésében az igazgatóság partnere, az iskolai rendezvényeken és ünnepségeken vagy a fegyelmi helyzetekben a munkaközösség vezetői ugyanolyan szerepet kapnak, mint az igazgatóság.
Példás volt az is, ahogyan az iskola kezelte az ukrán menekültek ügyét. Mivel az iskola közel van a müncheni főpályaudvarhoz, a háború első heteiben az iskolát egy hétre menekültszállóvá alakították, az osztálytermekben szállást, az iskola aulájában népkonyhát alakítottak ki, a szülők és a tanárok pedig vállvetve segédkeztek a munkában. Az iskola előtt tömött sorokban álltak az autók, a szülők banánosdobozokban hozták a perecet, gyümölcsöt, üdítőket. Mindeközben töretlenül folyt az online tanítás. Később az iskola számos ukrán menekült fiatalt fogadott be, mindenkit egy Willkommensrucksackkal fogadva.
Ez a nyitottság a szülők és a világ dolgai felé arról árulkodik, hogy az iskola tisztában van saját társadalmi szerepével, és szem előtt tartja a diákok tágabb életét és jövőjét.
Ezt példázza a tananyagok életközeli jellege és értelmes terjedelme, amely lehetővé teszi, hogy a diákok délutánjai ne kizárólag a tanulás jegyében teljenek.
Az iskola rengeteg külön programot ajánl: képtárlátogatás a rajztanárral, színházlátogatás az irodalomtanárral, operalátogatás vagy jazzkoncert a zenetanárral. Ugyanakkor maga az iskola is folyamatosan szervezi a programokat, kiállításokat, koncerteket; az aulában lényegében mindig vagy építik vagy bontják a színpadot.
A tanulmányi kirándulás egyszerre volt szabad és reflektált: a gyerekek hatos csoportokban tanár nélkül egy feladatlappal a kezükben fedezhették fel a várost, másnap pedig az iskolában a csoportok előadást tartottak egymásnak a tapasztalataikról. A felfedezendő város meglepetés volt: csak a pályaudvaron tudták meg, hogy hová is mennek aznap.
Az iskola nagy gondot fordít arra, hogy a diákok idejekorán elkezdjenek gondolkodni a jövőjükről és a hivatásukról. A 10. évfolyamtól felfelé az iskola többféle pályaorientációs lehetőséget kínál a gyerekeknek, valamint rendszeres délutáni beszélgetéseket különféle hivatású felnőttekkel. A pályaorientáció már a 9. évfolyamban elkezdődik, és a foglalkozások pszichológiailag igen jól előkészítettek. Az első hetekben a diákok a gyerekkori álmaikról mesélnek, hogy mik szerettek volna lenni hajdan, és hogy milyen mély, a jövőre irányuló vágyaik vannak, és csak ezután kezdenek lassanként a realitások felé elindulni. A 9. tanév végén minden diáknak két hétig dolgoznia kell valamilyen munkahelyen. A munkahelyeket vagy spontánul találják meg, vagy egy erre rendszeresített, központi honlapról keresgélnek, ahol a legkülönfélébb cégek ajánlanak diákmunkát. Itt a lakóhely szerinti távolság alapján, munkaterületek szerint csoportosítva lehet böngészni. A cégek, legalábbis akiknek lányom írt, hamar és készséggel válaszoltak minden kérdésre. Lányom végül egy színházban kötött ki, itt lett mindenes. A két hét munka után a diákok még egy napra visszamennek az iskolába a nyári szünet előtt, hogy közösen megbeszéljék tapasztalataikat.
Az állami gimnázium ahová gyerekeim jártak a Schule ohne Rassismus, Schule mit Courage hálózat tagja.
Az oktatásban különös hangsúlyt fektetnek a toleranciára, a másik ember tiszteletére és a demokratikus alapértékek tudatosítására.
A tanév első hetében az iskola több termében váratlanul antiszemita feliratok jelentek meg a tanárokra vonatkozó fenyegetésekkel együtt. Az eset nagy port kavart. A rendőrség kivonult, az iskolát lezárták, a helyi és az országos sajtó is napokig cikkezett az esetről. Az iskola ugyanakkor jól reagált. A lányom délután üzenetet kapott az osztálytársaitól, hogy másnap az első két matekórára hozzon filctollat, mert plakátot fognak készíteni. A következő nap a matektanár átengedte az órát a diákoknak, akik aztán különféle antirasszista plakátokat készítettek, amelyekkel teleragasztották az iskolát. Hasonlóan jártak el a többi osztályok is, amennyire láttam, különösebb tanári irányítás nélkül.
A következő napokban az iskola vezetősége több iskolagyűlést hívott össze, ahol világossá tették, hogy az ilyen viselkedés nem fér össze sem a demokratikus alapértékekkel, sem az iskola értékrendjével. Az iskola vezetősége több körben világosan állást foglalt az esetről a sajtóban is. Az is figyelemreméltó, hogy a rendőrségi nyomozás eredményét később nem hozták nyilvánosságra, a tettest, ha meglett, feltehetően diszkréten figyelmeztették vagy megbüntették.
Néhány szót hadd írjak a gyerekek óráiról is. A zeneórán fiaméknál lényegében egész évben könnyűzenével foglalkoztak. Reggae, rythm and bluest, hard rock és techno volt a tananyag, így esténként Ray Charles-t, Beatlest és Sex Pistols-t hallgattunk. A gyerekek Elvis Presley és Rag"n"Bone Man-dalokat énekeltek az órán, és a dobokból és cintányérokból írtak dolgozatot. Mindeközben a hippimozgalomról beszélgettek és a zenének a pulzusra, a légzésre gyakorolt hatásáról, vagy a néma- és hangosfilmről.
Lányom történelemből a weimari köztársaságot és Hitler hatalomra jutását tanulta. Az egyik történelemórán ellátogattak a dachaui koncentrációs táborba, egy másik órán egy szakértői vezetésen vettek részt a Nemzetszocialista Dokumentumközpontban, egy harmadikon egy holokauszttúlélővel, egy osztálytársuk dédapjával beszélgettek. A tananyagnak különös aktualitást adott, hogy az iskolába menet minden reggel a náci tömeggyűlések helyén, a Königsplatzon tekertünk át a volt Führerbau mellett, ahol a Müncheni Egyezményt aláírták.
Nagyobb fiaméknál Bismarcknak készítettek Instagram-oldalt.
Lányomnak talán az angolórák jelentették a legnagyobb kihívást. A kilencedik osztályban lényegében mindenki folyékonyan beszél angolul.
Az egyik szóbeli vizsga úgy zajlott, hogy a vizsgázó kezébe nyomtak egy képet, amiről abban a pillanatban el kellett kezdenie beszélnie. A beszédnek pontosan háromszor harminc másodpercig kellett tartania, az első harmadban le kellett írni a kép tartalmát, a másodikban interpretálni kellett, a harmadikban szabadon asszociálni. Egy kivetítőn eközben három óra forgott, hogy a beszélő tudja, mikor kell váltania. Lányom lidércnyomásként élte meg a feladatot, osztálytársai azonban szemlátomást könnyedén teljesítették, sőt egyenesen élvezték.
Fiam biológiából a nemiségről és a nemi szerepekről tanult. Megtanulták a gumióvszerek használatát, egy fakukira kondomot húzogattak, végigvették a különféle szexuális identitásokat.
Az egyik órájuk különösen megmaradt. Az iskolával szemben a botanikus kertben az osztály felállt egy sorban, mindenki kapott egy cédulát, amelyen egy életkor, egy szexuális orientáció, egy vallási hovatartozás és egy foglalkozás szerepelt. A cédula alapján mindenkinek el kellett képzelnie egy személyt a megadott jegyekkel. Ezek után a biológiatanár egy sereg kérdést tett fel, ilyeneket: "Fel tudod-e venni azt a ruhát, amit szeretnél?", "Be tudsz-e menni a munkahelyedre anélkül, hogy furcsán néznének rád?", "Tudsz-e problémamentesen kapcsolatot teremteni?", stb. Akinek az elképzelt személyére vonatkozóan a válasza igen volt, annak előre kellett lépnie egyet, akinek a válasza nem vagy nem biztos, az a helyén maradt.
A játék végére szépen leképződött a térben, hogy melyek azok a jellemzők, amelyekkel könnyen halad előre az ember, és melyek azok, amelyekkel az alapvonalnál ragad.
A legizgalmasabbak az irodalomórák voltak. Egy pillantás az irodalomkönyvek tartalomjegyzékére rögtön elárulja, hogy a német irodalomoktatás nagyobb feladatot vállal magára, mint pusztán az irodalomtörténet kronologikus ismertetését. A könyvben helyet kap a digitális média használata, a testbeszéd, a vendégmunkások és a menekültek helyzete, mind gazdagon pro- és kontra érvekkel diszkutálva, a regény-, dráma- és filmelmélet alapjai, a szerelem, a csók, a barátság, a család témája, és természetesen számos fontos szöveg a német és világirodalomból, de a sci-fi és fantáziairodalom is.
Az alapkészségek elsajátítása és begyakorlására itt is nagy hangsúly kerül. Ötödikben irodalomból egész szeptemberben recepteket írtak, hogy a narráció linearitását, a sorrend fontosságát gyakorolják.
Lányomék a vitáról tanultak, és disputákat rendeztek a legkülönfélébb témákról. Megtanulták, hogy a vita fontos része a másik álláspontjának összefoglalása („Azt mondod tehát, hogy ...”), az álláspontok ütközését tompító panelek használata, az új témák felé továbblépés képessége, és a néha konszenzuális, néha disszenzuális lezárás.
Ügyes trükknek tűnt továbbá az is, hogy a hosszabb regények első pár oldala szerepel a tankönyvben, felcsigázva a diákok érdeklődését.
Kedvenc anyagrészem a civilkurázsi tárgyalása volt a nyolcadik osztályban, amely egy pedagógiai és pszichológiai mestermunka.
A diákoknak három hét alatt kellett egy fogalmazást írniuk, amely a tankönyv három információs anyagára támaszkodott. Az első anyag egy Spiegelből vett rövid interjú volt egy pszichológussal „Felemelni a hangunkat” címmel; a második egy a fiatalok nyilvános erőszakról szerzett tapasztalatait felmérő friss közvéleménykutatás kördiagramos ábrázolása; a harmadik szöveg pedig szintén egy friss tudományos kutatás a civilkurázsi pszichológiai és szociológiai akadályairól.
Az interjú, a grafikonok és a tanulmányrészlet igen gazdag információs anyaggal szolgált többek között a civilkurázsi és a segítőkészség közötti különbségről (a segítség két szereplős, a civilkurázsi három: segíteni egy bajba jutott emberen segítünk, civilkurázsit azonban akkor gyakorlunk, amikor valaki mellé egy harmadik féllel szemben és valamilyen alapértékek védelmében állunk oda, stb.), a demokratikus alapértékekről, a nyilvános fellépést megnehezítő pszichológiai tényezőkről, valamint egy sereg gyakorlati tanáccsal szolgált a fiataloknak a civilkurázsi gyakorlati implementációját illetően. (Úgy segíts, hogy önmagad ne sodord veszélybe; az áldozathoz beszélj, ne a tetteshez; ne légy agresszív, inkább tárgyilagos; kérj segítséget a jelenlevőktől, stb.)
Jó volt látni, hogyan neveli egy ország szolidaritásra, autonómiára és bátorságra ifjú polgárait.
Bár nem tartozik az iskolához, hadd szóljak végül néhány szót a fociedzésről is.
Először meglepődtünk, mivel a magyar rendszerrel szemben, ahol mindennap van edzés, a Gernnél csak heti két edzés volt. Az edzések komoly bemelegítéssel kezdődnek (koordinációs létrafutás), majd a legváltozatosabb technikai és taktikai gyakorlatok következnek: játék négy kiskapura vagy három csapattal, lövő- és ívelési gyakorlatok, a gyengébb láb fejlesztése, területfogás, stb. A pozíciós és kombinációs gyakorlatok olyan bonyolultak, hogy én a pálya széléről alig tudtam követni őket.
A játékosokat folyamatos gondolkodásra és gyors helyzetfelismerésre nevelik. Fiam egyik kedvenc gyakorlatában két akadálypálya állt két játékos előtt. Az egyik játékosnak az egyik pályán kellett végigfutnia, majd kapura lőnie, a másik játékosnak a másik pályán, és lehetőleg kivédenie a lövést. Azt, hogy ki melyik pályán fut, kő-papír-olló játékkal döntötték el. Ennek fényében kellett mindkettőjüknek egy szempillantás alatt pályát választani, és a megfelelő szerepet felvenni.
A játékosok gyors helyzetfelismerő képessége elképesztő játéksebességet eredményez. A labda szinte egy pillanatra sem áll meg sem az edzésen, sem a meccsen. Az év második felében még egy futóedzést is beiktattak, amit maga az edző is velük csinált. Másfél óráig lényegében szakadatlanul futottak az Olimpiaparkban.
Az edzések pontosan kezdődnek, a labdák és a pálya jó minőségűek, egy csapat edzésén nem ritkán öt edző van jelen egyszerre.
Az edzők szakmailag és pszichológialag is felkészültek, és, ahogy az iskolák is, szorosan tartják a kapcsolatot a szülőkkel: évkezdéskor, évzáráskor, Karácsonykor kis ünnepségeket rendeznek. A meccsek és edzések szervezése mobil appokon zajlik.
Nagyon jó volt látni, hogy az edzők milyen tudatosan formálják a játékosok szociális érzékét és építik a csapatszellemet.
Az edzéseken elvárás a beszéd. Ha passzolunk valakinek, előtte a nevét mondjuk, ha üresen látunk valakit, azt hangosan jelezzük annak, akinél a labda van. Sőt, sokszor úgy passzolnunk valakinek, hogy közben azt is mondjuk, hogy ő kinek tudná tovább passzolni a labdát. Emellett az edző is folyamatosan kommentálja, hogy mi történik a pályán, illetve megállítja a játékot, ha arra van szükség.
A játékosok saját beszéde, illetve az edző külső perspektívája egy sokkal tudatosabb játékhoz segíti hozzá a játékosokat. A labda szinte alig van ugyanannál a játékosnál; még az edzések végi szabad játéknál is az a szabály, hogy egy játékos csak háromszor érhet a labdához.
Sem az edzésen, sem a meccseken nem találkoztam durvasággal, így fiam tavaszra teljesen leszokott a sípcsontvédőről.
A másik játékának negatív értékelése lényegében tilos. Ha valaki elront valamit, a többiek inkább bíztatják („Gut gemacht!”), és sem szóban, sem az arckifejezésben nem éreztetik a hibát. Ha a meccsen valaki kihagyott egy helyzetet, csapattársai – legnagyobb elképedésemre – megtapsolták, rámosolyogtak és hátba veregették.
Csatlakozz a Szülői Hang csoportjához, ahol segítjük egymást a felmerülő problémákban és közösen kiállunk a gyermekek érdekében. # Van egy fiam, 14 éves. Ha rajta múlik, délig alszik, és aztán plafont bámul, ami teljesen normális életkori sajátosság, sőt!
Már étkezés közben azon gondolkodik, mit egyen fél óra múlva :)
Amióta kiköltöztünk Máltára (1 év, 3 hónap) 6.10-kor kel, felöltözik és megy az ingyenes iskolabuszhoz, vagy a szintén ingyenes tömegközlekedéssel a suliba. Mondtuk, hogy bevisszük fél 8-kor 8-ra, azt mondta, nem szükséges.
Jóformán nem visz ennivalót, szeretné a szüneteket a pajtikkal tölteni, mert békénhagyják.
Amikor hazajön megetetjük, vagy együtt főzünk (az iskolában van főzőóra).
Pont ugyanolyan mentális állapotban jön vissza, amiben elengedtük. Nincs dolgunk azzal, hogy ellensúlyozzuk az intézményi ártalmakat.
A kicsi is pont így (7 éves): 1 évet járt a 0 nyelvtudással rendelkező migránsoknak fenntartott osztályba (6 fő), direkt erre kiképzett tanárokkal. A Pedagógus fél évig beszélt úgy hozzájuk, hogy semmit se értettek :) Most folyékonyan karattyolnak angolul.
Az a lényeg, hogy nem bántják, piszkálják, terrorizálják, nyomasztják őket, meg értékelik agybafőbe, hanem hagyják élni, gyereknek lenni, nyugiban tanulni, fejlődni. Nem az érdekli őket, hogy mit nem tud, hanem pont fordítva.
Ha valakinek szüksége van plusz segítségre, másnap ott van a shadow teacher és személyesen segíti, de a kisebbik fiam osztályában eleve van.
„Ki a másik teacher?” „Az, aki mindenben segít, ha nem értek valamit”. „Hogyan?" „Odamegyek, és megkérdem”.
Követhetetlenek az esemény napok, pl: diszlexiásokért nap, kék autikért nap, narancssárga elfogadás nap, szivárványos másság-nap. Amikor abban a színű ruhában mész, amivel kifejezheted, hogy szolidaritasz (nem kötelező).
Úgy gondolkodnak, hogy nem tanterv van, hanem gyerek. Ha beteg, nem kell pótolni (mikor?). Ott folytatják vele egyénileg a tanulást, ahol abbahagyta.
Nem minden tökéletes, persze, de az, hogy úgy kapom vissza a gyerekem, ahogy elváltunk, nekem az a lényeg: pont olyan vidám, felszabadult és kiegyensúlyozott.
Amikor valaki mond bármit a tanító kérdésére, az a szabály, hogy teacher odamutat, és mindenki megtapsolja.
Csatlakozz a Szülői Hang csoportjához, ahol segítjük egymást a felmerülő problémákban és közösen kiállunk a gyermekek érdekében. # A pozitív példaként gyakorta emlegetett finnországi oktatást 3 gyermekkel tapasztaljuk testközelből az idei tanévben már tizedik éve.
Elöljáróban néhány dolog tömören:
• Ingyenes tankönyvek (tanév végén a tankönyv visszaadandó, a munkafüzet marad).
• Ingyenes tanszerek (füzetek, ceruzák).
• Ingyenes ebéd. Ennek minőségéhez érdemben nem igazán tudok hozzászólni, mert a finn ízvilág és ételek nekünk alapból nem ízlenek.
• 2021-22-es tanévtől kezdődően a középiskolások számára is ingyenes tankönyv és laptop.
• Utazástámogatás, amennyiben a körzetes iskola a lakóhelytől több, mint 3 km távolságban van. A támogatás lehet tömegközlekedésre érvényes utazáskártya vagy iskolabusz jellegű gyermekszállítás. A támogatáshoz külön kérvényt kell kitölteni.
• Osztálylétszámok 20 körül maximalizálva (a jelenleg 9. osztályban tanuló fiam iskolája nagy iskolának számít, ahol az idei tanévben 620 gyerek létszám oszlik el 33 osztályra).
• Egyedi fejlesztési igényű gyermekek figyelembe vétele, szükség esetén segítő pedagógus.
• Jól felszerelt iskolák (táblagépek, projektorok, mikroszkópok).
• Háztartástan óra, ahol minden alkalommal közösen főznek, természetesen az erre külön kialakított teremben.
• Famunka- és kézműves óra, ahol többnyire olyan használati tárgyakat készítenek, amit valóban tudnak is használni (pl. kisszék, párna, pulcsi). A kisebbik lányom most nyeregalátét tartó állványt készít famunka órán, amit egyedül tervezett meg.
• A tanárokat a gyerekek a nevükön szólítják.
Kiköltözésünkkor a legidősebbikünk szeptemberben töltötte a nyolcadik életévét, a finn rendszer szerint a második osztályt kezdte. Óvodába itt hat éves korukig járnak a gyerekek (mindegyikük, külön kérvény vagy szintfelmérő nélkül). Az utolsó évet már iskolaelőkészítőnek tekintik és kötelező. Ahogy az elnevezés is sejteti (előiskola), az iskolai szokásokra próbálják könnyed formában rávezetni a gyerekeket, illetve már egyszerűbb matematikai és írásra előkészítő feladatokat csinálnak, mégis óvodai keretek között, mert pl. az ebéd utáni alvás/pihenés még szerepel a napirendben. Ezt az időszakot rendkívül büszkén élik meg a gyerekek, ők már nagyok, nem ovisok. Azért merem ezt is megemlíteni, mert a középső és a legkisebb gyermekünk óvodásként kezdte a finnországi életünket (5 és 3 évesek voltak a költözéskor).
Az általános iskola többnyire körzetesség elvén veszi fel a gyerekeket, kivétel legtöbbször olyan esetekből adódik, amikor a nagyobb testvér egy nem körzetes intézménybe jár, ezt figyelembe szokták venni, de indokolni kell a felvételi jelentkezéskor. Ez az eset általában olyankor állhat fent, ha valamilyen tagozatos osztályban tanul a tesó (pl. zene, matek, idegennyelv, testnevelés) vagy költözés történt. Másik kivétel lehet a nem körzetes iskolában kezdésre, mint a mi esetünkben is történt, amikor a gyermek külföldről érkezik és nem beszéli a finnt, így ha a körzetesnek számító iskolában nincs speciális (integrációs) osztály, akkor a lakhelyhez legközelebb eső olyan iskolába irányítják a családot, ahol indul ilyen. Az, hogy a gyermek meddig tanul ebben a speciális osztályban, egyéni, a mi lányunk egy félév után normál osztályba került, de az osztályfőnök külön figyelmet fordított a finn nyelvet még nem tökéletesen beszélőkre. A másik két gyermekünk már az óvodai évek alatt megtanult finnül, így ők hagyományos osztályban kezdték az általános iskolát.
Alsó tagozatosok az 1-6. osztályosok, felső tagozatosok a 7-9. osztályosok, a középiskola pedig három tanéves. Alsóbb osztályokban megvan a lehetősége a tanároknak, hogy az órarendet rugalmasan kövessék. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy ha egy témában nagyon el vannak merülve, akkor inkább azt folytatják, nem szakítják meg a gondolatmenetet, lelkesedést, lendületet, hívjuk bárhogy. Arra is van lehetőség, hogy ha a tanár túl fáradtnak ítéli a gyerekeket az érdemi munkához, akkor hamarabb tartson szünetet. A napközi 1-2. osztályban áll rendelkezésre, de külön kérvényezni kell és fizetős (Jelenleg részidős napközi esetén 15 óráig, 80 euró/hónap, teljes időben 17 óráig 140 euró/hónap). A napközi alatt a gyerekek játszanak, szabad levegőn vannak, kézműveskednek és uzsonnáznak. Ha úgy tetszik, kis túlzással Finnország a „kulcsos gyerekek” országa, egyáltalán nem egyedi, hogy már az elsős gyerekek a tanítás után egyedül mennek haza és egyedül vannak, amíg a szülők haza nem érnek. Alsóban általában 8.15-kor kezdődik a nap és legkésőbb 14 órakkor végződik, de gyakoribb a 12.15-13 órai befejezés. Felsőbb évfolyamokon már nem ritka a későbbi kezdés, az én gyermekeimnél mindhármuknál heti minimum egyszer 9-kor kezdődik a nap, illetve vannak lukasórák is. Ennek persze nem mindig örülünk. Jelenleg a legnagyobbikom az érettségire készül és a továbbtanulással kapcsolatos terveit szövögeti. Ebben segítségére vannak különböző, az iskolában szervezett előadások, melyek leginkább a lehetőségek bemutatásáról szólnak. Az előadók között gyakran találkozhatnak már végzett, idősebb diákokkal, akik a saját tapasztalataikról mesélnek.
A középső gyermekem kilencedikes, tehát idén kell eldöntenie, hogy hova tovább. A döntéshez ő is kap iskolai segítséget, külön tantárgy („tanulási útmutatás”) és szaktanár („tanulás irányító”) formájában. Egyéni beszélgetések alatt próbálják megtalálni a diákoknak megfelelő középiskolát, illetve nyíltnapok keretében, szervezetten látogatnak meg iskolákat.
A legkisebb épp iskolát váltott, mert a korábbi zenetagozatos osztályból a művésztagozat felé vette az irányt.
Minden iskolában dolgozik iskolaorvos, nővér, pszichológus és kurátor, akikhez a gyerekek és a szülők bármikor fordulhatnak segítségért. A kiközösítést, csúfolást, szekálást nagyon komolyan veszik, zéró tolerancia érvényes e tekintetben, hangsúlyozzák is, hogy bármilyen ilyen irányú magatartásról azonnali jelzést kérnek.
Az osztályozásról év elején többnyire minden tanártól kapunk tájékoztatást, amiben leírják, hogy mely feladatok milyen súllyal szerepelnek az értékelésnél. Figyelembe veszik az órai munkát, házifeladat meglétét, dolgozatok eredményeit, sőt nem ritka, hogy a segítőkészséget is. A dolgozatokat leginkább témazárók teszik ki, ritkábban kisebb röpdolgozatokat is írnak, amit előző órán jelez a tanár, ezért inkább csak a nevében egyezik a magyar röpdolgozattal. Szóbeli felelés a hagyományos értelemben nincs, viszont csoportos munkát többször kell készíteniük egy-egy adott témában, a prezentációban pedig mindenki részt vesz. Bár nem egyszer olvastam olyan cikket, ami az ellenkezőjét állítja, azt kell mondjam, hogy házi feladat itt is van, de valóban nem akkora mennyiségben, hogy ne lehetne teljesíteni. Középiskolában persze már ezek mennyisége is növekszik, de ott is inkább esszé írást, prezentáció készítést vagy csoportos munkát kell alatta érteni, mintsem a „36. oldal 2, 3-as feladat” típusú leckét.
Olyan finomságok teszik még szerethetőbbé az iskolai éveket a gyerekek számára, mint:
• „Éjszakai iskola”, amikor az osztályfőnökkel együtt a suliban alszanak, együtt vacsoráznak, együtt készítenek reggelit
• Büfé szervezés, amikor egy-egy osztály tart büfét az otthon készített finomságokból és a bevételt az osztály közösen költi el (az általános iskolákban jellemzően nincs állandó iskolai büfé)
Összességében a mi gyermekeinknek bejön a finn rendszer, bár igaz, hogy viszonyítási alapjuk nincs, arra itt vagyunk mi szülők, így írnék néhány, számunkra negatív dolgot is:
• Tornaórák száma, ami kimerül heti egy alkalomban. Ennek oka az lehet, hogy arra számítanak, hogy a gyerekek a családdal mozognak (kirándulás, hétvégi ház, stb.) illetve különféle edzésekre járnak. Tornaóra keretében egyébként szoktak járni tájfutni, úszni, korcsolyázni.
• Kötelező svéd nyelv tanulás (tekintve, hogy Finnországban a svéd is hivatalos nyelv), amit külföldiként mindenképp hátrányként élünk meg. Szubjektív véleményünk, hogy a svéd nyelv tanulására fordított időt el lehetne tölteni egy hasznosabb nyelv megtanulásával is.
Ezektől eltekintve a finn oktatást egy gyermekközpontúbb rendszernek gondolom, ahol törekszenek a szélesebb látókör kialakítására is, nem pusztán a kötelező tananyag átadására.
Csatlakozz a Szülői Hang csoportjához, ahol segítjük egymást a felmerülő problémákban és közösen kiállunk a gyermekek érdekében. #