#jobbatérdemelnek

Gyermekünk fejlesztésre szorult, de mégsem kapta meg a szükséges és előírt fejlesztést, mert nincs szakember!

Bár az óvoda időben jelezte, hogy gyermekünknek lemaradása van az általános fejlettségi szinthez képest és időben irányítottak a szakszolgálathoz vizsgálatra, a szakszolgálat a probléma megállapításán és a gyermek BTMN besorolásán túl - szakember hiányra hivatkozva - nem tudott érdemi segítséget nyújtani, pedig ez elvileg minden ilyen esetben járna.

Magunkra maradtunk és saját, igen komoly anyagi erőfeszítésünkbe került a felzárkóztatás megoldása. És sajnos nagyon sokan vagyunk hasonló helyzetben.

Egyre több fiatal megy külföldre tanulni. Azt mondják, hogy kiszámíthatatlan, mi lesz, ha lediplomáznak. Gyerekkoruk óta csak ezt tapasztalják: a kiégéssel küszködő vagy éppen szakképesítés nélküli pedagógusokat, az elavult és értelmetlen tananyagot, lepusztult iskolaépületeket. Aztán látják, hogy az érvényesüléshez többet számítanak a kapcsolatok, mint a szorgalom és a tehetség.

Az a keserű tapasztalatuk, hogy az ő jövőjük nem fontos. Párbeszéd nincs, a gyerekek félnek és szoronganak, a kérdéseikre nem ad választ senki.

Nincs, ami itt tartsa a fiatalokat. Van, aki a párjával együtt kezd új életet, van, aki csak szerencsét próbálni megy, és ott talál párt magának. Az ő gyerekeik többsége külföldön születik meg.

Szerinted megnyerhetjük még a fiatalok bizalmát, hogy ne menjenek el amint csak lehet?

Miért ne használhatná a pedagógus azt a tankönyvet, amelyik a legjobban illeszkedik a tanítási módszeréhez és amit a legjobbnak tart? Ha szülőként rábízzuk legféltettebb kincsünket, akkor miért ne bíznánk abban is, hogy ő válassza ki, melyik tankönyvből tudnának a gyerekek a legjobban tanulni? Miért szólnak bele fentről?

Sok iskolában inkább fénymásolt papírokból tanítanak, vagy egyáltalán nem is használnak tankönyvet, annyira rossz az állami egyentankönyv, a gyerekek pedig magukra maradnak.

Bár ingyenesnek mondják az állami tankönyveket, valójában könyvtári könyvek, amiket év végén vissza kell szolgáltatni, így nem lehet beleírni, vagy akár aláhúzni részeket.

Örülnünk kellene, hogy nem fizetünk az állami egyentankönyvekért, ha azok rosszak és inkább nem is használják őket?

Egy óvodai bántalmazási ügyön mentünk végig szülőként. Hatósági eljárás, kihallgatások, hónapok bizonytalansága kísérte végig ezt az időszakot. A fenntartó önkormányzat az ügy kirobbanásakor felfüggesztette az érintett pedagógust, és belső vizsgálatot ígért, ez a vizsgálat azonban érdemben nem valósult meg. Néhány hónap elteltével a pedagógust visszahelyezték a pozíciójába anélkül, hogy valódi, átlátható szakmai kivizsgálás történt volna.

A rendőrségi nyomozást bizonyíthatóság hiányában lezárták. A határozat ugyanakkor maga is rögzítette, hogy az óvónői magatartás munkajogi kérdésként vizsgálható lenne. Ennek ellenére érdemi munkáltatói, szakmai kivizsgálás nem történt. Ez jogi értelemben az eljárás végét jelentette, de a valóságban semmi nem rendeződött.

Szülőként azt tapasztaltuk, hogy nincs hova fordulni, független, szakmai vizsgálatra jogosult fórum nem érhető el. Az ombudsmani vizsgálatok megállapításai és javaslatai jogilag nem kötelező erejűek. A vizsgált intézményeknek válaszolniuk kell rájuk, de nem kötelező végrehajtaniuk az ajánlásokat, és nem létezik olyan külön szerv, amely ezek betartását utólag ellenőrizné vagy kikényszerítené.

Ha egy ügy nem minősül bűncselekménynek, akkor gyakorlatilag kiesik a rendszerből. Nincs valódi kivizsgálás, nincs következmény, nincs tanulság – miközben gyerekek érintettek. Ezen változtatni kell, de ezt csak közösen lehet.

Veled is megtörtént már, hogy hiába jelezted az iskolai vagy óvodai problémát, mégsem történt semmi?

Ha nincs elég pedagógus az iskolában, akkor mit is remélhetnének a gyerekek az iskolában? Márpedig a bajokat folyamatosan tapasztaljuk: megfelelő szakképesítés nélkül tartott órák, csoportösszevonások, állandóan cserélődő tanárok, részmunkaidősök, nyugdíjasok, és így tovább.

Túl kevés a fejlesztő- és gyógypedagógus, pszichológus, pedagógiai asszisztens és más segítő is. Akik pedig tanárként dolgoznak, azok agyon vannak terhelve a rengeteg tanórával és helyettesítéssel, úgyhogy az egyéni odafigyelésre és a legérdekesebb projektekre már alig jut idő.

Nálatok hogyan szenvedik meg a gyerekek a pedagógushiányt?

Az iskolákban sokszor úgy bánnak a gyerekekkel, mintha el lehetne zárni őket a változó világtól. A gyerek megélése már általános iskolában az lesz, hogy a tanár hülye, mert olyan dolgokról beszél neki, amik számára érdektelenek, vagy ellentétesek a tapasztalataival. Pedagógiai szempontból óriási a kihívás, de nagyon fontos, hogy az iskola és a pedagógusok ne idejétmúlt módszertannal közelítsenek a gyerekekhez. Néhány haladó szellemiségű iskolában talán van esélye a gyereknek arra, hogy olyan tanárokkal is találkozzon, akik képesek hasznosítható tudást adni és fontos készségeket fejleszteni, de ilyenből sajnos kevés van.

Ezért mire egy diák megszabadul az addigra rabságnak érzett iskolából, utál mindent, ami elvárásként nehezedne rá. Mire 18 évesen felnőttként tekintene rájuk a társadalom, addigra elfáradnak és elfásulnak, hiszen 12 éven keresztül csak túléltek. Túl kellett élniük a poroszos oktatás megaláztatásait, a folyamatos feszültséget, a nehéz iskolatáskát a sosem használt könyvekkel, az értelmetlen mennyiségű és tartalmú tananyagot, amit lapáttal próbáltak beléjük nyomni, a tornaterem nélküli testnevelés órát, az összetett mondat életben használhatatlan, egyetemi szintű elemzéseit, az unalmas tanévnyitó beszédeket, a fenyegetéseket, a kezeletlen bántalmazásokat, a hatalmi szóval félresöpört lelki sérüléseket, és azt, hogy 12 éven keresztül semmibe vették a szükségleteiket, a kérdéseiket, a bánatukat, egyáltalán: az emberi méltóságukat.

Vajon jár egy gyereknek is az, amire minden felnőtt igényt tart: a fesztelen jókedvre, a kételyei megfogalmazására, hogy komolyan vegyék, hogy tiszteletben tartsák testi és lelki jóllétét, hogy jelezhesse, ha valamit nem ért, és hogy elismerjék, ha meghaladta a tegnapi önmagát? Elismeri és támogatja ezeknek az igényeknek a figyelembevételét a magyar iskola?

Neked milyen tapasztalataid vannak?

Az árnyékoktatás – különórák, korrepetálások, magántanárok rendszere – mára a mindennapok részévé vált. Sok családban nem extra lehetőség, hanem alapfeltétel ahhoz, hogy egy gyerek szinten maradjon az iskolában.

Állj meg egy pillanatra, és csak képzeld el, milyen lenne, ha…

• a gyerekeidnek nem egy romos, idejétmúlt iskolaépületben kellene tölteniük a napjaik nagy részét, hanem egy korszerű, felújítottban
• a padok, a székek és az iskola teljes felszereltsége is modern lenne, amin látszik, hogy 2026-ot írunk, nem a '80-as években járunk
• a tornaterem sem ütött-kopott, agyonhasznált lenne, hanem olyan, ami meghozza a kedvet a sportoláshoz
• lenne elég szaktanár, iskolapszichológus, fejlesztő- és gyógypedagógus az iskolában, a nyelvtanárok nem cserélődnének évente
• nem lenne sokadlagos szempont a gyerekeid mentális egészsége, a teljesítmény hajszolása nem írna felül minden mást
• a gyerekeid aktualizált, magas színvonalú tankönyvekből tanulnának és olyan ismereteket sajátítanának el, amire TÉNYLEG szükségük lesz későbbi életükben, nem terhelnék őket végtelen mennyiségű lexikális tananyaggal.

Elérhetetlennek gondolod? Pedig nem az! Nálatok az iskola biztosítja, amit a gyerekeid megérdemelnek?

❗2 x 45 perc, amely során általános iskolás gyerekek "adnak számot" az "elmúlt nyolc évről" - egyre több múlik rajta, hiszen egyre nehezebb bekerülni a "jó" gimnáziumokba, egyre nagyobb a túljelentkezés. De akik szorongóak és nem tudnak stressz alatt teljesíteni, azokat ez hátrányosan érinti.

Mint ahogy azokat is, akiknek az iskolájában nem volt hozzáértő, megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógus aki felkészítse a diákokat a felvételire, vagy akinek a szülei nem tudtak segíteni, vagy akár magántanárt folytatni. De sokan vannak olyanok is, akik nagyon tehetségesek valamilyen más területen, csak nem pont a matematika és magyar írásbeli felvételik megírásában.

Hátrány éri azokat is, akik bármilyen tanulási nehézséggel küzdenek, de a gyógypedagógiai ellátatlanság miatt nem kapják meg a számukra előírt szükséges fejlesztést és nincs lehetőségük az őket megillető speciális számonkérési módszerekre, és a sort még sokáig lehetne folytatni.

Mit tehet a szülő? Van, aki magántanárt fogad, nem kevés pénzt és a gyerekkel tölthető, értékes, soha vissza nem térő időt áldozva ezzel. Van, aki maga foglalkozik a gyerekével még estékbe nyúlóan - vékony jégre helyezve a családi békét. És persze nagyon sokan vannak, akiknek egyikre sincs lehetősége, csak reménykednek, hogy az iskola megfelelően felkészíti a gyerekeket.

Jó ez így?

Az óvodában a gyerekeknek akkor jó, ha sokat játszanak. Többnyire megkérdezzük őket délután, hogy „mi volt ma az óvodában?” Annak érdemes örülni, ha azt feleli a kisgyermek, hogy „játszottunk”. Mi tudjuk, hogy a sok játék mellett van tanulás is. Jó esetben működnek a célzott fejlesztések, sőt, speciális programok is lehetnek, mint például egy jó kirándulás, vagy látogatás a bábszínházba. Ezek irányításához érteni kell!

Minden gyerek más! Azok a gyerekek is különböznek egymástól, akiken ez nem látszik. Mást szeretnek, másnak örülnek, mástól félnek. Mi szülők is mások vagyunk, ezért más és más géneket örökölnek a gyerekek, másképp neveljük őket, más hatások alakítják személyiségüket. Ahhoz, hogy egy pedagógus értő módon tudja a rá bízott gyerekeket nevelni - egyenként is -, ahhoz sokat kell tanulni. Ismerni kell a gyermekpszichológiát, a gyerekek megfigyelésének módszereit, a játékukba való bekapcsolódás módjait, a tanulás egyénekre, vagy kisebb csoportokba szabott tervezését stb.

Az óvodapedagógusi munka feltétele a gyermekek szeretete, ám ez nem elég, a megfelelő szakképzettség is szükséges!