Szót kérnek a szülők

Fejlesztőpedagógus vagyok, egy SNI-s, ADHD-s, örökbefogadott és bántalmazott fiú anyukája. Írták, hogy kíváncsíak az egyéni történetekre is.

Párommal együtt a gyermekünket 7 éve fogadtuk örökbe. Borzalmas körülmények között élt, fejletlen, alultáplált, fogyatékosnak bélyegzett volt. Nem beszélt, csak a legszükségesebb kifejezéseket ismerte. Nevelőszülőtől hoztuk el, ennyit arról, hogy minden gyereknek családban van a helye, csak nem mindegy,hogy milyen családban. (Dolgoztam 15 évig a gyermekvédelemben, akik nevelőszülőtől kerültek be az otthonba, sokkal rosszabb állapotban voltak, mint akiket a saját családjukból emeltek ki.)

Visszatérve a magántanulóságra. Az iskolába bekerülve sajnos azt tapasztaltuk, hogy aki SNI-s, attól szabadulni akarnak. Fiunk nagyon jó képességű (véleményem szerint a zseni kategória), de az ADHD-ja miatt pörög, figyelmetlen, nem tud megülni a fenekén, matat, csacsog. Egy igazi “rémálom” annak, aki nem ért hozzá és nem tudja kezelni.

Végigszenvedtük az alsót, a tanítónők sem bírtak vele (tisztelet a kivételnek). Tanulmányi eredménye a közepes és a jó környéken mozgott. Ötödikben új tanárok jöttek, akik nagyon tartottak tőle (gondolom az alsós tanítók rendszeresen kibeszélték a tanáriban viselt dolgait). Utána kiderült számukra, nem tőle kell tartani, hanem az osztályösszevonások miatt, az egy osztályba bekerült 5-6 problémás gyerektől. Ez a banda rászállt, rendszeresen megalázták, megverték. Volt, hogy az óra alatt. A tanárok nem csináltak vagy nem tudtak semmit csinálni. Beszéltem a problémás gyerekek szüleivel is. Nagyon vicces lett a végeredmény, kihozták azt, az ő gyereke nem csinált semmit, az enyém provokálja az övét, tehát fiam tehet róla, hogy rendszeresen bántalmazzák. A folyamatos piszkálás meghozta a tüneteket, fájt a hasa, feje, hányt. Az utolsó csepp a pohárban azt volt, amikor az egyik osztálytársa (a bukott alfahím) nekem hajtott az iskolában, számonkérve rajtam fiam viselkedését. (Még egyszer leírom, nem fiam szedte szét az órákat, nem ő alázott meg másokat, a tanárok külön kihangsúlyozták, számukra fiam nem gond, mert fegyelmezett, csendben van, figyel.) Az “alfahím” megkapta tőlem a magáét, csak úgy zengett az iskola, amikor eldurrant az agyam. Közöltem vele, hogy elmúlt 12 éves, nagyon könnyen bejuttatom egy zárt intézetbe, ha tovább folytatja és egy ujjal is hozzányúl.

Másfél hét alatt elintéztem a magántanulói státuszt, február óta csak vizsgázni mentünk be. Nem kértem senkitől segítséget, én tanítottam, készítettem fel mindenre. Napi 10-12-14 órákat aludt, kiegyensúlyozott, mosolygósabb lett. Jegyei látványosan javultak, a pszichoszomatikus tünetek megszűntek. Csatolom az elektronikus naplót, látszik a különbség az első és a második félév között.

Szerintem a jegyek magukért beszélnek, felháborítónak tartom, hogy ORBÁN APÁNK és DRÁGA KORMÁNYUNK dilettáns módjára belenyúl mindenbe, ami jól működik és ezt a végső lehetőséget is el akarják venni tőlünk.

Megosztható bejegyzés itt.

A mi nyolcéves gyerekünk pda profilú autizmussal el, ami Magyarországon kb hárman ismernek es fogadnak el mint diagnózist. Pathological Demand Avoidance, azaz koros elváráskerüles – Angliában tengernyi szakirodalma van (https://www.pdasociety.org.uk/), itt sajnos kuss a nevünk (anyuka ne guglizzon mindenfélét) es három brilliáns szakemberen kivül minden autistákkal foglalkozó szakember elutasítja vagy fogalma nincs róla.

Ezek a gyerekek iszonyú szorongással reagálnak a legkisebb utasitásra, kontrollra es elvárasra, nehezen dekódolják az ok-okozati összefüggéseket, és a kódolt, burkolt, számukra értelmezhetetlen elvárásokat. Ezekre leküzdhetetlen szorongással válaszolnak, ami vagy elképesztő agresszióban vagy szomatikusan nyilvánul meg. A tünetek sokszor késleltetve, otthon, biztonságban jönnek ki, iskolai környezetben “maszkolnak” azaz hihetetlen energiát ölnek bele, hogy normálisnak tünjenek, majd otthon akár késsel is nekimennek a szeretteiknek a számukra elviselhetetlen, feloldhatatlan rettegés, szorongás es kontrollvesztés miatt. Így a pedagógus szerint nincs a gyerekkel semmi baj, csak hat ugye nem figyel, lassú, szétszort, ‘lusta’, stb.

A PDA-s gyerekek 75%-a nem jar iskolába (Angliaban) mert nem tud bemenni. A mienk fél évig bírta az első osztályt egy autista es egyeb sni-s gyerekeket oktató, kislétszamú alapítványi iskolában, tündéri tanítónénivel, élménypedagogiaval. “A child with PDA who is school refusing cannot be forced into school by their parents due to the huge detriment that this could potentially cause to the child’s emotional well-being and to the long term damage that this could cause. Mistakes made at this stage could cause the child to become a long term and permanent school refuser, so treading carefully and slowly now could make all of the difference for the child’s ability to attend school in the future.” (https://pdaguidance.wordpress.com/2016/01/27/school-refusal/ – itt talalható az is, hogy az Egyesült Királyságban milyen jogalapon lehet a pda-s gyerekeket kivenni az iskolából, mivel az iskolai környezet számukra visszafordíthatatlanul káros lehet, sok a self-harming, szuicid gondolatok, extrém agresszió a családban, ptsd, mentálhigiénés zavarok egy életen keresztül, stb)

Miután iskolakezdés előtt a tünetek nem fordultak elő, azt a tanácsot kaptuk, hogy ne rakjunk rá sni-t ezzel a kis aspergerrel (nem aspergeres!) mert akkor nem fogjak felvenni “rendes iskolába”. Végul mi nem is akartuk “rendes iskolába” vinni elsőbe, mert ismerjük es tudtuk, hogy nem bírná ki. Egy viszonylag sikeres félév után azonban rettenetes állapotba került. Február óta pszichiátriai vélemény alapján nem jár iskolába. De ez mar nem lesz elég, le kell papíroznunk, hogy továbbra se kelljen berángatni az iskolába hiszen szabályosan belebetegedtünk amikor még minden nap megpróbaltuk majd nem tudtuk becipelni az épületbe. Így hivatalosan csak most az első év vége után kezdtük el a folyamatot a kerületi nevtanban. Márciusban adtuk a kerületibe a kérelmet. Májusban voltunk ott nem tudom miért (rá se néztek a gyerekre) és azóta várunk, hogy valamit halljunk a megyeitől, akikhez továbbküldték az összes papírunkat. Az új törvény nem sok jóval kecsegtet a gyorsaságot illetően. Szóval (még) nem sni-s a gyerek, de ettől még szeptembertől újra kezdődik a gond, hogy az iskolának valahogy le kell papíroznia, hogy hol van ez a tanuló. Ők egyelőre mindenben mellénk álltak és optimisták, de szorulni fog a hurok hamarosan.

A továbbiakban már csak az aggasztó, hogyha sikerül is egyéni munkarendes státuszt kapni, minden félévben vizsgáznia kell. A szorongás es a lemaradásai miatt meg fog bukni még a legjobb jóindulattal is, ha egyáltalán be tud menni vizsgázni. Két bukás után pedig az új törvény értelmében elveszti az egyéni munkarendet, mehet vissza a balettba ugrálni. Aggódunk, hogy ezert kell majd külföldre költoznünk. Csak hogy békén hagyják. Mert nincs jól, szenved, es nem tehet róla. Egyetemi tanár vagyok, persze, hogy örulnék, ha ő is az lenne, vagy kutató vagy atomtudós. De ha nem tud iskolába járni, vagy kiderül, hogy nem tud megtanulni olvasni vagy bebiflázni a szorzótáblát meg az Anyám Tyúkját (nagyon erős szenzoros feldolgozási zavara is van csórikámnak) akkor annyit szeretnek, hogy legyen boldog. Élje túl a gyerekkorát károsodás nélkül. Nem baj, ha nem atomtudós. Csak legyen egészséges es boldog.

Keressük az utunkat, csak fontosnak tartottam elmondani, hogy van ilyen is: school refusal a neve, es nem a következetlen hippiszülők rossz nevelésének eredménye, ahogy azt mar számos alkalommal megkaptuk különböző kiművelt es félművelt emberfőktől. Egy neurologiai anomália, egy állapot ami nem fog elmúlni. Nyilván nem segít, hogy a pda nem ismert es nem elfogadott kategória meg szakmai körökben sem, mert ha nincs kód, akkor nincs magántanulói vagy egyéni munkarendes jogviszony. Pedig sokan vannak ilyen kölykök, mi is ismerünk jó párat. El vannak könyvelve aspergeresnek, btm-esnek, vagy csak simán neveletlennek, kezelhetetlen hülyének. Nekünk van egy asperger diagnózisunk es egy pervaziv fejlődesi zavar diagnozisunk (csak olyan nincs es nem is lehet, amiben a gyerek szenved), ezzel kell majd lavírozni valahogy. Es közben úgy nevelni a gyermekünket, hogy ebből a rengeteg szívásból lehetőleg ne azt vegye le, hogy ő valami törvényen kívüli, másodrendű állampolgár. Ő is vágyik a közösségre, a tudásra, a boldog életre, csak sokkal nehezebben tudjuk neki biztosítani, főleg itt.

Annak idején a külföldi férjem erősködött, hogy költözzünk haza Magyarországra. Sokat szenvedtünk már itt teljesen indokolatlanul, de eddig mindig mosolyogva tűrte, hogy egymás után kapjuk a pofonokat a magyar valóságtól. Most jött el az a pillanat, hogy megbántuk, hogy hazajöttünk és tudjuk, hogy nem maradhatunk itt örökre – emiatt a törvény miatt valószínűleg egyszer csak mennünk kell.

Megosztható bejegyzés itt.

A 6 éves lányom most szeptemberben kezdi az elsőt! És bizony én kapásból egy olyan iskolába írattam, ahol tutira megkapja a magantanulói statuszt (persze akkor még nem tudtuk ezt a törvénymódosítást). Beírattam egy fantasztikus tanulócsoportba, mert így látom jónak! Miért? Ugye ezt kérdezi a környezetemben mindenki!

Az okok:

• nem, nem beteg a gyerekem
• nem, nem utazunk sokat
• nem, nincsenek tanulásbeli problémái
• van viszont egészséges érdeklődése minden de minden iránt!
• van vidám gyermekkora
• van joga ahhoz, hogy ezt a lelkesedést, a jókedvet, a felhőtlen gyermekkort ne vegyék el tőle, mert ÉN, az anyja ezt nem engedem!

Miért tudom hogy ez csak egy tanulócsoportban lehetséges? Mert van egy 12 éves fiam is! Ő állami iskolába jár! Az én fantasztikus, okostojás, minden iránt érdeklődő gyerekemből az iskola egy zombit csinált! Egy olyan búval bélelt, a napokat csak túlélni akaró embert! És ez nem csak az én gyerekem! Rengeteg ilyen eset van a környezetemben, de a szülők nem mernek lépni! Miért? Mert elítélnek minket a “többiek”! Én is kaptam hideget- meleget amiért a magántanulóságot választottam! De engem abszolút nem érdekel “mások” véleménye! Engem csak az érdekel, hogy a gyerekeimet kimenekítsem az állami iskolarendszerből! Mert bizony nem szeretném, ha még egyszer kórházba kerülne a fiam bélgyulladással, amit a stressz okozott! Ő még csak egy 12 éves gyerek!!! Nem kell semmin stresszelnie!!!

A 6 éves kislányommal ezt a folyamatot el sem kezdjük! Őt nem adom állami intézménybe! A fiamat is kimenekítem! Nagyon bízom benne, hogy sikerül!

Ez a mi történetünk!

Megosztható bejegyzés itt.

SNI-s kisfiam 6 éves, 2019 szeptemberétől tanulócsoportba ment volna. Már minden el volt rendezve, előkészítő évre járt volna, ahol megkapta volna mindazokat a fejlesztéseket, amikért most 3 különböző helyre rohangálunk. Természetesen fizetős lett volna a dolog, most is fizetünk szinte mindenért, mert különben az állam heti 3*45 percben tudná le a fejlesztését, ami nem elég, tekintve, hogy a kézügyességbeli, mozgási és szociális elmaradása is van. Boldogok voltunk, hogy lesz egy évünk, amikor végre nyugodtan telnek a napjaink (és neki is), nem kell majd őt háromfelé rángatni (+mellette óvodába járnia).

Nos, a tanulócsoport vezetője, ahová mentünk volna, lényegében a tervezet megjelenését követő egy héten belül azt mondta, ebben a bizonytalanságban nem tudja folytatni a munkát. Nekünk még szerencsénk van, mert nem iratkoztunk ki a mostani intézményünkből, de azok a gyerekek, akik ezt már megtették, most rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek. Különösen, ha SNI-sek. SNI-s gyereknek tanév végén, illetve nyáron intézményt találni majdnem lehetetlen…vagy ha lehet, abban nem lesz sok köszönet…

Nos azt, hogy már a saját pénzemen sem fejleszthetem a gyerekemet normális körülmények között, mert ezt is tönkreteszi az állam, sosem gondoltam volna..

Megosztható bejegyzés itt.

Kislányom első osztályos, magántanulói csoportjába jár. Azért választottuk ezt a formát, mert azt szerettük volna, ha a nyitottság, érdeklődés, tudásvágy, felfedezés vágya, valamint a bátorság, amely minden kisgyermeket jellemez a dolgok kipróbálására ne csorbuljon, hanem minél tovább megmaradjon, és a gyermek élvezze az ismeretek megszerzésének örömét. Kérdezhessen, hozzászólhasson, kipróbálhasson, eltérő megoldásokat felvethessen és kipróbálhasson, tapasztalati úton tanulhasson. Ahol nem vész el a lelkesedés, az önbizalom, és a csillogó gyermeki tudásszomj. Valamint tanulja meg a legfontosabb értéket a mai versengésre nevelő világban: csapatban van az erő, minél többfélék vagyunk, annál gazdagabb értékvilágot képviselünk, és annál többre vagyunk képesek.

Megosztható bejegyzés itt.

Engem ez az ügy szülőként, pedagógusként és állampolgárként is érint. A kisfiam tavaly kezdte az első osztályt tanulócsoportban. Most volt másodikos.Már mielőtt megszületett,tudtuk,hogy nem az államilag meghatározott utat választjuk neki. Hogy miért? Mert sokat gondolkodtam és olvastam már a motiváció természetéről. Mert vannak saját általános iskolai tapasztalataim. Mert látom az óvodásokat, akik mindenre kíváncsiak,majd fél év elteltével az iskolában utálnak mindent, ami tanulható. Mert dolgoztam állami iskolában és dolgoztam Waldorf iskolában is. Ottani tanítványaim közül sokakkal azóta is kapcsolatban vagyok, és minden velük töltött perc megerősít abban,hogy én is ezt szeretném a fiamnak-szeretném, ha ő is olyan lenne,mint ezek a magabiztos, kreatív, remek fiatalok, akik bármire képesek,amit csak kigondolnak. Waldorf iskola azonban nem mindenhol van, ahol van, ott pedig nem lehet bekerülni. A kisfiamnak sem sikerült. Utólag már azt gondolom, szerencsére, mert ekkor akadtunk össze egy alakuló tanulócsoport szervezőivel. Így lett ő tagja ennek az „iskolának”. Megtanulja, hogyan működik egy igazi közösség, ahol mindenkinek van beleszólása az őt érintő kérdésekbe,de megtanul tisztelettel bánni és felelősséget vállalni társaiért. Fogalmam sincs, mi lesz vele, ha megszűnik a lehetőség, hogy ide járhasson. Fogalmam sincs, hogyan támogathatnám én abban, hogy jó lesz az állami iskola is…

Megosztható bejegyzés itt.

Két gyerekünk van! Mi döntöttünk így, ahogy arról is, hogy otthon szülöm meg őket, igény szerint szoptatok, együtt alszunk, csomó pénzt adunk ki, hogy szuper dadus vigyázza őket, napi 1 órát utazunk egy olyan oviert, amiben tudom, hogy jól vannak.

Mindig is tanuló csoportba szerettem volna járatni őket, nyugodt voltam, h létezik ilyen lehetőség! Nem vehetik el tőlünk a szabad választás jogát!!!

Nem küldhetem őket olyan iskolába, ahol nincsenek biztonságban!

Az én döntésem, az én gyerekem, az én felelősségem!

Vagy akaratunk ellenére hatra kell hagyni az otthonunkat!!?? Tényleg ezt akarjak?

Megosztható bejegyzés itt.

Angol tanár vagyok -by profession. Azt gondoltam, sosem akarok gyereket. Aztán azt gondoltam: na jó, lehet, hogy mégis lesz, de gyerekeket tanítani…na, azt sosem fogok…Ez sokáig így is volt. Hosszú évekig a felnőtt oktatásban dolgoztam.

Aztán megszületett a lányom, és kezdett megváltozni az értékrendem. Mindenben kerestem a számára, számunkra legjobb megoldást: bölcsőde helyett családi napközit, óvodát többször is váltottunk. Kezdett világossá válni, hogy valahogy mindig az „alternatív” megoldások felé sodródunk…Bár érdekes az a szófordulat, hogy „alternatív” arra, ami az optimális fejlődést célozza meg az egyéni igények figyelembevételével egy, a gyerekek számára biztonságos környezetben…Nem ez lenne a „normál”??? Sajnos itt és most nem!

Az itt és most-ban mi vagyunk a „libsi”, „kockásinges” szülők, akiknek nem jó a „normál” iskola, és akikkel „csak a baj van”. Mindegy, megszoktuk. Sajnos ahol élünk érdekes módon nem sok lehetőség van/volt tudatosan megválasztani hol tanuljon a lányunk. Első osztályban pont adódott egy lehetőség: alternatív általános iskola indult nálunk. Gondolkodás nélkül mentünk. Sajnos egy év után az iskola megszűnt- -kevés volt a gyerek, nem voltak meg a személyi, anyagi feltételek. Mégis megérte, mert nem egy tanulásba, szigorba, megfélemlítésbe beletört kislány fejezte be az első osztályt. Érdeklődő maradt, imádta a sulit, a tanulást. Magántanuló közösséggé alakultunk. Immár engem is beszippantott a gondolat, hogy talán mégis van helyem, szerepem ebben az „alternatív” világban. Ráébredtem, hogy mennyire motiváló egy olyan közösségben tevékenykedni, ahol van idő, tér és energia, lehetőség egymásra figyelni, egymást motiválni, és együtt tanulni- felnőttek és gyerekek. Egymástól. A lányom szárnyalt, egyre jobban látszott miben jó, mit szeret, mi érdekli. A fantáziája, kreativitása szárnyalt. Én is megtaláltam a hivatásomat. Imádtam a tanulócsoportos létet. Mindketten imádtuk.

Idén januárban szétment a tanulócsoport. Itthon tanultunk. Ketten. Folytattuk a munkát a magunk értékrendje szerint. Amikor nyár elején értékeltük a munkánkat együtt, rájöttünk mennyi mindent tanultunk a hivatalos tananyagon felül, mert az harmad annyi idő alatt megvolt, mint egy suliban. Sokat kirándultunk, kísérleteztünk, kreatívkodtunk, követtük a saját kíváncsiságunkat, abban mélyedtünk el, ami érdekelt minket. Szuper volt.

Persze hiányzik a közösség mindkettőnknek. A kisebbik lányomnak –is- megígértem, hogy mire elsős lesz-jövő őszre- lesz egy sulink. Ő örült. Ja, egyébként, mivel sokat sertepertélt a csoportban, és a tesója körül, már 10-es számkörben számol, összead-kivon, ismer rengeteg betűt, szótagol, angolul is rengeteget tud. Nem Tanítottam- megtanulta. Magától. Szerencsére Rogers oviba jár, mert azóta az már legalább van nálunk, így az „iskolára felkészítés” nem része az ovinak. „Csak” játszanak.

Szóval lesz egy sulink. Ebből nem engedek. Soha. Az ígéret szép szó. Mindegy hogyan, megcsináljuk. És hiszem, hogy az Alternatív a Természetes, és nem nyugszom addig, amíg ez így is lesz. Mert –egyenlőre- a tanulócsoportok, és az alternatív sulik, ovik azok, ahol a nagybetűs Tanulás zajlik, a legtermészetesebb formában. Ahol gondolkodó, tudatos fiatalok fejlődnek ahol a minőségi oktatás zajlik. Ahol szeretet van, elfogadás, és a sokat emlegetett Lifelong Learning magjait elvethetjük.

Végezetül adjon erőt nektek is a kedvenc Martin Luther King idézetem:

„Ha nem is tehetek NAGY dolgokat, tehetek kis dolgokat NAGYSZERŰEN!”

Megosztható bejegyzés itt.

A 7.5 éves gyermekünk júniusban vizsgázott le sikeresen. Magántanulóként. Egy 11 fős tanulócsoportban végezte az első osztályt. Alsósok vegyesen, összesen 3 elsős volt közöttük. A tanulócsoportunk lelkes, végtelenül elhivatott, több évtizedes tapasztalattal rendelkező tanítónőjének így jutott ideje mindenkire a megfelelő figyelmet fordítani.

Ő egy teljesen átlagos hétéves: szeret játszani, rohangálni, érdekli a világ, kíváncsi. A tanulócsoportban ezt az igényét remekül kielégítették. Szépen megtanult írni, olvasni, számolni. Rajzolt, festett, kézműveskedett. Kirándulni, múzeumba, könyvtárba járt. Tornázott, biciklizett és szaladgált. A vizsgákon jól helytállt.

Egy kicsi, összetartó, baráti osztály-(csoport)közösségben, a lakóhelyétől 200 m-re, idillikus körülmények közt tanulhatott. Szerencsés. A 4 éves testvérének már nem biztos, hogy megadatik ez.

Megosztható bejegyzés itt.

Nekünk igazából még nincs iskolás gyerekünk, csak egy négyéves és két egyéves, de leírom, hogy miért is lenne nagyon fontos nekünk is, ha nem ebbe az állami rendszerbe kellene majd betagozódniuk.

A 4 éves kisfiunk tavaly kapott szemüveget, egyből -10-es dioptriával indítottunk. Ez a fokú rövidlátás sajnos azt eredményezi, hogy perifériásan még szemüveggel is problémás a látása. Egy év alatt 3 dioptriát romlott a szeme, csak reménykedünk, hogy megáll ez a romlás. Ezzel az állapottal nehezen tudjuk elképzelni, hogy a frontális, hagyományos oktatás keretein belül boldoguljon. Amúgy is szorongó, nehezen alkalmazkodó gyerkőc, szóval ezen okoknál fogva egyértelmű volt, hogy alternatív lehetőséget keresünk majd neki.

Amikor itthon iskolásat szeretne játszani, és én vagyok a tanítónéni, akkor folyton ő kérdez tőlem és magyaráz nekem. Nyilván még kicsi, de milyen jó lenne, ha ez a nyitottság megmaradhatna később is, ha már igazából iskolás lesz. Nagy csalódás ez, hogy Magyarországon erre nem lesz lehetősége. Sosem felejtem el, ahogy az alsós tanítónénim azt mondja a padtársamnak, „Ne erről a hülyéről másold”, vagy hogy sorba állít minket a felmérőnk eredménye alapján. Ezek aztán szépen beleégnek az ember személyiségébe. Talán már kényszeresen, de meg akarom ettől óvni mindhárom gyerekem.

Megosztható bejegyzés itt.

6 éves lányommal sajnos elég gyorsan megtapasztaltuk a közoktatás magyar valóságát. Januáriként 3 és fél évesen került óvodába, ahol először minden jónak tűnt. A két óvónő jó kezelte a koraszülöttségből adódó idegrendszeri éretlenséget, úgy éreztük a helyünkön vagyunk. Majd év közben felmondtak mind a ketten, egy hét különbséggel, jött egy új óvónő, majd még egy, majd még egy… A 3 év alatt összesen 9 óvónőt fordult meg a csoportban, volt, aki csak pár hétig maradt. Nem volt semmilyen kapcsolata a gyerekeknek az óvónőkkel, így természetesen fejlesztés sem volt. A lányomat simán iskolaérettnek mondták, pedig nagyon kellett volna még egy év. Gondoltam, nem probléma, majd keresünk egy jó sulit vagy tanulócsoportot, mert azt láttuk, hogy kis csoportlétszámnál jól teljesít. Most úgy tűnik, hogy a tanuló csoport kiesik, a körzetes iskola jelezte, hogy 32 fővel indulnak osztályok, ha lehet, máshova vigyem a gyereket. Máshova nem veszik át, felsőbb utasításra hivatkozva. Az óvodát úgy éltük túl, hogy nem mentem vissza dolgozni. Ebéd után elhoztam és vagy itthon fejlesztettem, vagy vittem fejlesztésre. A férjemmel vállaltuk, hogy kiesik a keresetem egy időre, hogy rendben legyen a gyerek. Most két utunk marad, vagy folytatom ugyanezt a következő években és remélem, hogy elég erős leszek hozzá. Vagy elköltözünk az országból. Minden este rettegéssel a gyomromban fekszek, hogy tudom-e teljesíteni, pótolni azt, amit meg kéne kapjon az oktatás során. Éjjelente szakirodalmat tanulok és rettegek, hogy mi lesz velünk, ha a férjemmel történik valami, hiszen az ő fizetésére vagyunk utalva. Nem különleges bánásmódot kérek, csak lehetőséget, hogy el tudjam dönteni, hogy mi a legjobb a gyerekemnek. Hogy ne rombolják le, azt amit eddig felépítettem.

Ami még elkeserít a helyzetben az az, hogy a környezetemen is látom, hogy akit nem érint közvetlenül az oktatási helyzet állapota, az csak legyint, hogy nem az ő gondja, és mi vagyunk a furák, mert nem jó nekünk az, ami van. Hihetetlen méretű a társadalmi közöny.

Megalázva érzem magam, hogy nincs más választásom, mint feladni magam, a munkám, a „jobb életem”, az álmaim, hogy létre hozzak valamit azért, hogy kompenzálni tudjam az oktatási rendszer okozta károkat. Pedig én csak egy lelkileg egészséges boldog gyereket szeretnék, nem atomfizikust.

Megosztható bejegyzés itt.

2 fiam van. Van egy, akinek minden kapásból megy. De van egy, aki nem tud megülni 20 percnél tovább és ez önmagában elég volt ahhoz, hogy ne vegyék fel sehova. Figyelem zavaros, ide-oda kapkod, túl kíváncsi, túlmozgós – nem reagál a büntetésre – ilyenkor durvább fokozatra kapcsol. Ezzel nem mehetünk állami iskolába – 30as létszám és segítő, szakmai asszisztencia nélkül – a Lipótra mehetnénk következő állomásként, ha lenne.

És a grafomotorika. Ez az, amikor bármiféle íróeszközzel nem boldogul a gyerek. Tehát minden, amit írni kell brutál akadályba ütközik. Egyébként értelmes, ügyes, villámgyors, érzékeny és impulziv, kreatív kisember.

Jelenleg az EGYMI a második állami „lehetőség” a palettán, ahol szegregálva tanulnak az ért.fogyatékos, ADHDs, HHHs, Auti, stb. – tehát a Lipót itt él tovább már most.

Ugyanis nincs hely, intézmény, befogadó közösség, szakmai segítség…a magán szektoron kívül.

Mindazok, akik valamiért több, kevesebb, más, különleges, vagy egyszerűen modern, illetve színvonalas tanítást igényelnek – ott tehetnek szert rá ebben az országban saját pénzükön, illetve saját kezdeményezésként. Gondoskodhatnak róla, hogy a gyerekük megkapja a tanuláshoz való helyet, tanárt, segítséget, közösséget.

Ez a magántanulóság.

Ez a szülő és a gyerek joga.

Ha nem élhetnek vele – mindenki rosszul jár. Az legfőképp, aki most úgy érzi nincs hozzá köze, mert nem látja: ha nem lesz magánszektor – ott lesz az arcában pillanatok alatt.

Mert mindenkit érint.

Megosztható bejegyzés itt.

Leírom én is néhány sorban gyermekem miért lett tanulócsoportos magántanuló.

Alsóban a kisfiam állami iskolába járt. Ez az idő éppen elég volt ahhoz, hogy rájöjjünk, nem akarjuk ezt tovább. Gyermekem egy okos, érdeklődő, érzékeny és vicces kiskamasz.

Nem egy gyerek a sok közül. Belőle (is) csak egy van. Pontosan ezért (is) szeretném neki megadni a lehetőséget arra, hogy kinyíljon számára a világ és szorongásmentes, elfogadó környezetben töltse suliidős napjainak nagy részét. Ebben a tanévben gyermekem kinyílt, felszabadult lett es a szükséges tudást is megszerezte. Sőt, többet!

Könnyebbé vált mindenki számára az élet, még így is, hogy anyagilag ezt a formát támogatnunk kell.

Szeretném, hogy mindenki, aki most nem érti, miért is fontos az alternatív oktatási megoldás, megértse! Egy gyermek nem biodíszlet. Önálló személyiség, akinek jövőjéért MI SZÜLŐK vagyunk a felelősek.

Megosztható bejegyzés itt.

A jövőre nézve szeretnénk végül Magyarországon letelepedni. Nem jön azonban szóba számunkra egy olyan állami vagy akár magániskola, ahol nem biztosított a nekünk megfelelő, magas felnőtt / gyermek arány, az elérhető, válaszkész felnőtt jelenlét minden egyes gyermek számára, sem pedig az egyénre szabott tanulási útvonal.

Nem felel meg nekünk az az intézményi környezet, ahol frontális tanítási módszerrel, kényszerítő eszközökkel és közvetlen irányítással, az érdemi, valódi tanulási folyamatra vonatkozó legújabb ismeretekre fittyet hányva, szabályozott és egységes tantervi anyagot követelnek minden azonos korosztályú gyermektől.

Továbbá, társas és társadalmi szempontból nem felel meg számunkra az, hogy azonos korú gyermekek egész nap magukra vannak hagyva a társas kapcsolataikban, sem, hogy a társas kapcsolódás egyébként is a szünetre vagy esetleges kötelező csapatfeladatokra korlátozódik. Ahol kényszerűen belép a társ-orientáció a gyermekek kötődéseiben, és ahol emiatt és a gyermekek kiszolgáltatott helyzete miatt a bántalmazás és a bántalmazottság eleve elrendelt, még ha verbális formában is.

A valódi tanulásra vonatkozó motiváció fenntartásával ellentétesnek tartjuk azt, ha érdemjegyekkel vagy más minősítéssel büntetnek és jutalmaznak.

Mi az önirányított tanulást és a belső motiváció fenntartását tartjuk fontosnak és előremutatónak mind a jelen életünkre, mind a jövő kihívásaira tekintettel. Méghozzá együttműködő, a gyermekeknek is autonómiát nyújtó modellben. Úgy gondoljuk, a későbbi elhivatottságot és kooperációt pl. munkakörnyezetben nem a külső kényszer „begyakorlása”, hanem a minőségi társas kapcsolatok és az önálló feladattudat alapozza meg.

Eddig a magántanulói csoport volt a tervünk, ha találunk megfelelőt, egyéb esetben az egyéni erőforrásokból fenntartott otthontanulás. Maradjon nyitva ez az út, ez a gyermekeink, a családunk, és bizony a körülöttünk élő közösség, végső soron a társadalom elemi érdeke is.

Megosztható bejegyzés itt.

Fiaim városunk elit, egyetemi gyakorló általános iskolájába jártak, gondosan válogatott, értelmiségi családok gyerekei közé. Szerettük a sulit, 6 évig nem is volt semmi gond. Sajnos nálunk otthon változások történtek, válás, fájdalmas átrendeződések, ráadásul nagyobbik fiam osztálytársait megelőzve, hamar kamaszodásnak indult. Hetedikre iskolai figyelme és érdeklődése csökkent, jegyei drasztikusan romlottak, nehezen motiválhatóvá vált, és barátjával sokszor röhögőgörcsöt is kapott órán… Annak ellenére, hogy kiemelkedően intelligens, okos, szimpatikus és tisztelettudó gyereknek tartották a tanárok, éa társai közt nagyon népszerű volt, néhány hónap alatt olyan helyzet alakult ki, hogy „kinézték” az osztályból, amiért nem tudja tartani a tempót, és bohóckodásával, lazaságával megbontja a rendet a jótanuló közösségben. A tanulással kapcsolatban teljesen lehúzta a redőnyt, hevesen elutasított minden okosságot. Se szép szó, együttérzés, közös tanulás, kedves magántanárok, se szigor nem hozott eredményt. „Én úgysem tudok megtanulni semmit, hülye vagyok, csöves leszek, már úgysem vesznek fel sehova, nem akarok tanulni, hagyjatok…!” Sosem követeltem meg, hogy eminens tanulók legyenek a gyerekeim, sikereiknek örültem, de sosem szidtam, büntettem őket iskolai eredményekért. A legfontosabbnak azt tartom, hogy érdekességet tudjanak találni a dolgokban, el tudjanak mélyülni egy-egy témában, és saját maguk érezzék a kötelességek, feladatok húzóerejét… Jómagam is tanár lévén most kétségbeesetten néztem lázadását, érdektelenségét, vergődését és az iskolában kialakult kínos helyzetet. Jártunk pszichológusnál, kineziológusnál, pedagógiai szakszolgálatnál vizsgálaton. Mindenhol azt mondták, a fiammal nincs nagy gond, szuper srác, „csak” a családi krízisek hatásai mutatkoznak meg, és tipikus kamasz. Sokszor önmagát felülmúlóan összeszorította a fogát és újra tanult, készült a dolgozatokra, de a lemaradása sok volt, a tanárok már nem értékelték az igyekezetét, többször meg is alázták, a sorozatos kudarcok minden újabb erőfeszítéstől elvették a kedvét. A haja a stressztől erősen hullani kezdett, körmeit tövig rágta. Amikor egy reggel nem tudtam rávenni, hogy elinduljon, és sírva könyörgött, hogy ne kelljen oda bemennie többet, elkezdtem másik sulit keresni neki. Hetek teltek telefonálgatással, intézkedéssel. Mindenhol kategorikus elutasítást kaptunk. Az indokok ezek voltak: hetedikben már nem tanácsos az iskolaváltás, áprilisban pláne már nem is érdemes, csak körzetes gyereket tudnak fogadni, teltházas osztályok vannak, hármas félévi magatartásjeggyel sajnos nem vehetik át. A körzetes iskolánk igazgatónője is nagyok ellenségesen fogadta érdeklődésemet, mondván, hogy nem szép tőlem, hogy csak akkor jut eszembe a körzetes iskola, amikor máshol probléma lett a gyerekemmel, nem támogatja a váltást, próbáljuk rendezni helyzetét jelenlegi intézményében… Végül rátaláltam egy magántanulói csoportra, ahová befogadták a tanév hátralévő idejére. Reggel 8-től 2-ig egy Waldorf-szellemiségű tanárnővel, és néhány „bejáró” szaktanárral családias hangulatban tanul 6 felső tagozatos magántanuló diák, egyéni tempóban. A kis létszám, a személyes jó kapcsolat a tanárokkal, a bátorító és oldott légkör, a laza de ugyanakkor következetes elvárásrendszer néhány nap alatt látványos változást eredményezett. Otthonra kiadott feladatait magától elvégezte, ilyet már jó rég láttam tőle. Amit tud, azt kiemelik, észreveszik, megdícsérik, ez a „tudni jó” érzés sarkallja arra, hogy azt is megtanulja, amit nem tud. Értékelik humorát, egyéniségét. Szorongása megszűnt, jókedvvel és önbizalommal indul reggelente. Újra tervei vannak a jövőjére nézve. Az év végi vizsgákat sikeresen letette, hármasnál rosszabb osztályzata nem lett. Lehet, hogy régi iskolájában ugyanezzel az adatszerű tudásával gyengébb osztályzatokat szerzett volna, de az ő esetében a sikerélmény és a bátorítás azt gondolom,hosszútávon sokkal többet ér! Nyolcadik osztályban is a tanulócsoportban szeretne maradni, ott fog készülni a középiskolai felvételire.

Meggyőződésem, hogy állami iskolákban sok jó pedagógus van, aki szeretettel, elfogadóan viszonyul a mai „nehéz”, kockulós gyerekekhez, jó módszerekkel és eredményesen dolgozik, mégis a nagy osztálylétszámok, a rengeteg plusz teher, az időprés miatt az egyéni, érzékeny bánásmódra nincs lehetőség, és ez néhány speciális esetben rosszul sülhet el. Nekünk a tanulócsoport maximálisan megoldást jelentett. Másik fiam most megy ötödikbe, szereti a sulit, az osztályt, őt nem tervezem kivenni a „normál” rendszerből.

Megosztható bejegyzés itt.

Nekem két gyerekem is magántanulóként jár tanulócsoportba, jellegzetesen a Budapest School nevű, négy éve működő hálózat két tagjába. Nem kérdés, hogy szülőként elsősorban saját borzalmas iskolai élményeim, valamint nagyobb gyerekeim (öt fiam van) keserves tapasztalatai indítottak arra, hogy mindenképp alternatív megoldást keressek a kisebbeknek. Másfelől a szabadság élményét is alapvetőnek tartom az életben, amelyből nagyon kevés jut az állami/egyházi iskolák diákjainak.

Fontos szempont még a magyar iskola maradisága, és a NAT számos hibája, tévedése, rossz szemlélete. A mi gyerekeink már olyan világban fognak működni, amely egészen más készségeket igényel, mint amelyeket a magyar állami/egyházi iskolákban me lehet szerezni. A lexikális ismeretek jelentősége szinte nullára csökken, a kreativitás, önállóság, projektszemlélet, csapatban működés válik elsődlegessé. Ezekre szeretnénk felkészíteni a gyerekeinket.

Összefoglalóan – azért magántanulók a gyerekeim, hogy jó, korszerű oktatásban részesüljenek, amelyet a magyar iskolarendszer jelenleg nem képes biztosítani.

Megosztható bejegyzés itt.

Fiaink két évig jártak egy nagyszerű oviba külföldön. Annak ellenére, hogy ott kiváló adottságok, eszközök és kedves óvónők voltak, kiderült, hogy ez a struktúra egyáltalán nem felel meg a szükségleteiknek. Főleg a nagyobbik, érzékeny, autisztikus vonásokat mutató gyermeknek, de a kisebbiknek sem.

Sok gyerek kevés felnőttel, autonómia hiánya, állandó adott hangerő, ami az érzékeny idegrendszerét, hallását terhelte, közös WC, gyerekek közti bántások stb. Az ismert adottságok, ami esetleg más gyermek számára kezelhető, neki nem volt az. A kisebbik is rosszul viselte, és nehéz időszakon mentünk keresztül. Pedig csak napi 3-5 óráról volt szó. Az ovi hatása az volt, hogy a gyerekek – főleg a nagyobbik – lényegében megálltak a fejlődésben, sőt, visszafejlődtek. Egyszerűen MINDEN területen: önállóság, természetes érdeklődés, új feladatok és készségek elsajátítása, szobatisztaság, nyelvi fejlődés, együttműködési készség. Főleg azonban azon a területen, amit a leginkább az ovi céljának szoktak nevezni: a társas érintkezésben. Az érdeklődő, nyitott, bizalommal teli és barátságos gyermekekből agresszív, védekező, más hasonló korú gyerekeknek a közeledésére is begörcsölő, ellenséges kisgyermekek lettek. Az otthoni, családi életünk is a feje tetejére állt.

Mivel a nagyobbik fiunk az oviban nem ivott-evett eleget (valószínűleg a szorongástól, a sok elterelő ingertől, és pl. hogy ne kelljen a WC-t mások jelenlétében használnia), lefogyott, majdhogynem megállt a növekedésben, és súlyos betegségek kapták el. A kisebbik gyermekünk is egyik súlyos, életveszélyes fertőzésből a másikba esett. Betegségek után, mikor otthon voltak egy pár hétig, mindig gyönyörűen magukra találtak, megerősödtek, testileg és lelkileg is, újra önmaguk tudtak lenni! Döbbenetes volt a kontraszt.

Az oviban volt egyébként több óvónő és két gyógypedagógus, akik mind nyitottak, szeretetteliek voltak, sok megbeszélésünk volt, de a problémát sajnos nem oldotta meg. Pszichológusnál is jártunk, aki megállapította, hogy legalábbis a nagyobbik fiúnak egy maximum 5-6 főből álló csoport lenne alkalmas a jövőben.

Mindezek miatt végül is úgy döntöttünk, hogy nem megyünk egy darabig oviba, hanem otthon, az ő érdeklődésüket követve és együttérző, támogató jelenléttel segítjük őket újra magukra találni. Fejlesztésre járunk külön hetente, és sok összejövetelre, találkozóra, programra, vagy csak egyszerűen otthon vagyunk, játszanak, új dolgokat tanulnak, fejlődnek, mesélünk, festünk stb. Egyébként pedig tanúi vagyunk annak, hogy milyen gyönyörűen visszataláltak magukhoz, hogy milyen könnyen teremtenek kapcsolatot más gyerekekkel, konfliktust kezelnek, fantáziajátékot játszanak, mozognak, énekelnek, öles léptekkel fejlődnek! És hogy mennyivel több kapacitásuk van együttműködni a felnőttek, vagy más gyerekek igényei, kérései kapcsán. A korábbi megéléseik még sajnos visszaköszönnek némely helyzetben, de lényegesen javult a lelki egyensúlyuk, az életminőségük, és ezáltal a miénk és a közvetlen környezetünké is!

Én azt gondolom, hogy az óvodára szükség van a szülők és gyerekek támogatásához, de választás alapján. Továbbá itt is lehetővé kellene tenni a családi napközi-szerű, önszerveződő kis óvodai közösségeket. Az integrációnak és a fejlődésnek – mint példánk is mutatja – az óvoda nem feltétlenül jó eszköze, sőt, kifejezetten megnyomorító is lehet a szülői gondozáshoz és felkészítéshez képest. Még egy amúgy jó óvoda is.

Megosztható bejegyzés itt.

Az én gyermekem még csak 2,5 éves, de már most tudom (vagy tudni véltem eddig), hogy nem szeretném, ha óvodába járna. Egyszerűen nem tudom elképzelni és elhinni, hogy egy három-négyéves gyereknek arra volna valójában szüksége, hogy heti 5 nap legnagyobb részében a szülei nélkül legyen. Természetesen, van szüksége egy ekkora gyereknek a gyermektársaságra (amit én felelős szülőként biztosítok is számára), van szüksége rendszerre (ez is biztosított), van szüksége odafigyelő felnőttekre – ez az, amit én biztosan jobban tudok biztosítani az óvodánál, hiszen itthon az egyetlen gyerekemre tudom, hogy jobban tudok figyelni, mint az óvodában két óvónő harminc gyerekre. A Montessori módszerrel tervezem tanítani, aminek alapja a gyermek megfigyelése, és az adott gyermekre személyre szabott érdeklődéseinek követése. A legtöbb Montessori gyermek egyébként kb. 5-6 éves korára ír, olvas, teljesen egyedül elkészít egy reggelit vagy ebédet, minden házimunkát képes megcsinálni, számol százig, fel tudja sorolni és térképen elhelyezni a kontinenseket, és a zseniális Montessori eszközöknek köszönhetően szorozni és osztani is képes. Mindezt a maga idejében, sosem kényszerítve, házi feladatok és kellemetlenségek nélkül. Kérdem én, hogyan fogja tudni ezt megadni akármelyik óvoda az én gyerekemnek?

Megosztható bejegyzés itt.

Pedagógusként és szülőként is nyilvánvaló volt hogy a fiam nem iskolaérett, az óvoda már nem akarta őt, a családban mindenki az iskolába menetelt indítványozta és ő is, a kis hat és fél éves álmaival. A nevelési tanácsadóban el sem olvasták a nagyon fontos (!!) anamnézist, elbagatellizálták a problémákat, megnyugtattak h kisfiam “okos” (mintha nem tudnám) majd rá két hétre küldtek egy katasztrófális véleményt róla majd ennek ellentmondóan aláírták h: iskolába mehet….bekerültünk a rendszerbe, ez volt 2008 ősze, első gyermekemmel.

Innen már sejthető a folytatás, kínkeserves kínszenvedés, amire most azt mondom bárcsak előbb elhoztam volna, bárcsak magamra kötöztem volna és futottam volna vele a világ végéig. … én itthon alternatív iskolába menekítettem ahol a problémák egy része azért szűnt meg, mert békén hagyták. Nyolcadikban kezdett el önállóan tanulni, most gimnázium végén vagyunk, kis létszámú osztályban és már csak azzal kell foglalkoznunk ami érdekli. Utóhatás? Van. Óriási szükség van a tanulócsoportokra (és arra hogy az egész oktatási rendszert ledózeroljuk végre és tegyünk be helyette egy működőt, minta már van). Mert így, mert most a gyerekek nagy része csak pszichoszomatikus tüneteket kap az állami oktatástól, semmi mást.

Megosztható bejegyzés itt.

Jó magam anno megszívtam az oktatási rendszert, májusi vagyok, de túl hamar kerültem suliba, anyámnak azt mondták az iskolaérettségi vizsgálaton, kicsit lassú, de mehet, nos még a súlyhatárt sem értem el, és 2007-ben derült ki, hogy Corpuss Callossum hiányosságom van – két agyféltekét összekötő idegi hálózat, és a diszlexia is. Erre jött a Zsolnai képolvasó módszer, no meg tanuljunk meg Karácsonyig olvasni. Az irodalmár családom szívatása még inkább súlyosbította a dolgokat.

Megosztható bejegyzés itt.

Felelős szülőként fontosnak tartom, hogy gyermekeink jövőjéről saját magunk legjobb belátása szerint dönthessünk. Megcsorbítva érzem magunkat, ha ezt a jogunkat elveszik tőlünk.

Hogy lehetne mindenkit ugyanazon recept szerint nevelni, mikor olyan sokszínűek vagyunk?

Legnagyobb fiunk most 5 éves. Csodálatos különleges teremtés. Különleges, ahogy minden kisgyermek az a maga módján. Jelenlegi tudásunk szerint valószínűleg 6 éves korára még nem lenne iskolapadban jó helye, még jó lenne meghagyni neki a lehetőséget arra, hogy szociálisan is magabiztosabban tudjon kapcsolódni kortársaival. Sok segítséggel fejlődik, nyílik az elmúlt évek során. Vannak nehézségei és különleges képességei is. Már jó ideje szoroz, oszt milliós számkörökben összead-kivon, társaival viszont segítséggel és számára biztonságos közegben tudja megtalálni a közös hangot. Alapítottunk egy Waldorf óvodát, ahol nagy szeretettel neveljük őt és teljes családunkat közösen a közösösséggel. Nem szeretnénk egy teljesítmény-szorongó matekzsenit nevelni belőle. Egy nagy csoportos osztályban valószínű ez a sors várna rá.

Megosztható bejegyzés itt.

Pedagógus vagyok. Ez a hivatásom, de már nem a munkám. Hamar rá kellett jönnöm, hogy az oktatás, még egy megyeszékhelyi, nívós, jól felszerelt egyházi iskolában sem olyan, amilyennek én elképzeltem. Egyszerűen nem lehet olyan:

• ahhoz , hogy elég legyen a kötelező óraszámom a teljes állásomhoz, több, mint 320 gyermeket kellett tanítanom egy tanévben, azaz ennyi gyermekre kellett volna a személyiségének és a fejlettségi szintjének megfelelőn alakítanom a tanmenetet, ami még így leírva is felfoghatatlan ez azt is jelentette, hogy ahhoz, hogy havonta legalább EGY érdemjeggyel tudjak a gyermeknek/szülőknek visszajelzést adni a gyermekük fejlődéséről, havi LEGALÁBB 320 érdemjegyet kellett kiosztanom
• egy osztályban több, mint 30 gyermeket tanítottam, ami azt jelenti, hogy 1-1 tanulóra egy tanórán kb. 1 percem jutott
• az első szülői értekezletig kb. kétszer volt alkalmam találkozni a gyerekekkel, tekintve, hogy heti 1 vagy 2 órában tanulták a tantárgyat, így sok szülőnek nem tudtam megmondani, hogy milyen tapasztalataim vannak édes gyermekéről, mert NEM TUDTAM KI AZ!
• az első hetekben megkérdeztem a vezetőséget, hogy mi a cél: fejlesszem a nagyon jó képességű gyermekeket, hogy majd versenyeken tovább növeljék az iskola hírnevét vagy hogy mindenki szeresse és valamelyest értse a tantárgyat. Az utóbbit tűzték ki célul, ami azt jelentette, hogy azok a fantasztikus képességű gyermekek, akik akár hazánk hírnevét is öregbíthették volna, nem a számukra legmagasabb szintű oktatást kapták meg, AMIHEZ EGYÉBKÉNT JOGUK LETT VOLNA
• reggel 6 és este 10 közt (igen, hétvégén is) folyamatosan a hivatásomnak éltem: készültem az óráimra, aktualizáltam és érdekessé tettem a tanórai tananyagot, kísérleteket és szemlétető bemutatókat terveztem minden órámra, majd beszereztem saját pénzen a szükséges eszközöket és anyagokat majd kipróbáltam, kiértékeltem és újra összeállítottam, megnéztem, hogy az egyes osztályok hol tartanak más tantárgyakból, hogy összehangolt és egymásra épülő ismeretanyagokkal összefüggéseiben lássák a tartalmakat, dolgozatokat terveztem, pontoztam, szerkesztettem, nyomtattam, megírattam, kijavítottam, átszámoltam, majd újra és újra átszámoltam, érettségiztettem, megterveztem a házi feladatot aztán ellenőriztem, versenyre készítettem fel délutáni szabadidőmben és versenyre, előadásra, szakmai bemutatókra kísértem az érdeklődő gyerekeket, kirándulást terveztem, egyeztettem, kísértem szintén saját szabadidőmben, korrepetáltam, a hiányzókat külön felzárkóztattam, könyveltem az elektronikus naplóba, felügyeltem versenyeken, érettségin, tízórai szünetben, az udvaron, bátorítottam, biztattam, elismertem, neveltem, alapokat adtam és olykor lelki támogatást, kapcsolatot tartottam az érdeklődő szülőkkel (320 gyereknek több, mint !!!600!!! szülője van), kiértékeltem és statisztikát készítettem az egyéni és a csoport fejlődéséről és teljes felelősséget vállaltam a rám bízott 324 gyerek testi és szellemi épségéért)

A tanítás már nem a munkám. Felmondtam és sokszori kérlelésre sem mentem vissza védve a saját és családom lelki békéjét.

A tanítás az életem. Tanulócsoportban és otthon tanítok, nevelek és kísérek.

A közoktatásba ilyen megbecsülés mellett nem megyek vissza még félállásban sem dolgozni, mert ez embertelen. Minden résztvevőnek.

A tanulócsoportban személyre szabottan tudom átadni és megláttatni a tantárgyaim szépségét, kiscsoportban könnyebben és hatékonyabban tudunk haladni. Szerintem ez a jövő. „Tömegcikkek helyett egyedi kézműves portékákkal gazdagítjuk a világot.”

Ez az egyik oldal. A másik oldal pedig:

Szülőként úgy éreztük, hogy mindenképp kiscsoportos oktatást szeretnénk a gyermekünknek. Ahol a saját személyiségének és fejlettségi szintjének megfelelő oktatást kapja egy személyes kapcsolódásokkal teli, biztonságos környezetben. A magyar bizonyítványt nem tartottuk szükségesnek az előremenetel/átjárhatóság biztosításáshoz, de sikerült olyan befogadó intézményt találnunk, ahol a félévenkénti vizsga arról szól, amiről: mérföldkövekként jelzi gyermekünk számára, hogy halad az útján. Gyermekünk nyár végén lett 6 éves és nagyon örülök, hogy nem kellett kötelezően iskolába mennie, mert még nem volt iskolaérett. Decemberre lett az. Nagyon jó döntés volt magántanulói státusszal kezdeni a tanévet és nem az oviban tartani, mert karácsonykor már az írás/olvasás és számolás annyira érdekelte, hogy az oviban unatkozott volna. Továbbá nagyon jó döntés volt azért is, mert ha nem magántanulóként kezdi a tanévet, akkor az iskola első pár hónapjában, amikor még abszolút nem érdekelte őt sem az írás/olvasás sem a számolás, valószínűleg lelki és így testi bajokkal kezdtünk volna.

A személyisége és a bioritmusa is azt kívánta, hogy magántanulóként teljesítse a tankötelezettséget, ráadásul nagyon sokféle külön órára jár, amiket ha iskola után kellene megvalósítani, akkor kb. csak vacsorakor találkozna a család egymással, ami nekünk teljes mértékben elfogadhatatlan volt.

Férjem nem a klasszikus 8-16 munkarendben dolgozik, hanem teljesen hektikus beosztással 28 órákat van távol a családtól, olykor pedig 2 hétre is elvezénylik (pl. határvédelmi feladatra). A családi kapcsolattartás szempontjából szinte létfontosságú volt, hogy gyermekünk magántanuló legyen, hogy édesapjával is fennmaradjon az erős, bizalmi kötelék, ami számunkra fontos.

Gyermekünk addig lesz magántanuló, ameddig számára ez a LEGIDEÁLISABB FEJLŐDÉSI ÚT.

Ehhez pedig mi, a szülei, akik vártuk, terveztük, világra hoztuk és szeretettel biztonságban nevelgettük, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy biztosítsuk számára az örömteli, egészséges életet.

Megosztható bejegyzés itt.

Az óvodát néhány kisebb döccenővel, de simán vettük, miután délben elhoztam a fiamat. 6 évesen iskolába került. Tudott már olvasni, nem rajzolt, szociálisan kicsit elmaradt, szókincse és kifejezésmódja felnőttes volt – egy zseni, és a zseniknek mindig nehéz, ennyi derült ki az óvodában.

Elsőben megtanult írni, utálta, de megyegetett. Egy év alatt nem tanulta meg készségszinten, ha tehette, kerülte az írást. Saját kezdeményezésre elmentünk pszichológushoz, elsoroltunk a mindennapi kérdéseinket, problémáinkat. Javasolta, hogy menjünk pszichiátriai kivizsgálásra. Sok alkalom és konzílium után kb. fél év után kapott diagnózist: autista.

Másodikban minden írásban volt, pedig nem is tudott még igazán írni. Minél nagyobb volt a nyomás, annál inkább visszahúzódott. A szünetekben rendszeres konfliktusai voltak. Az iskolában ezzel együtt még úgy ahogy tartotta magát. Amikor a tanítási órák után érte mentem, hazafele úton eresztette ki minden frusztrációját, végigüvöltötte az utat: ekkor már 8 éves volt. Többször bepisilt éjszaka, mint nem, holott kis óvodáskora óta szoba- és ágytiszta volt. Félévkor kezdeményeztem a Szakértői Bizottság felé a vizsgálatát: tudtam, hogy nem utunk ez az iskola, és bárhová viszem, tudniuk kell az őt fogadóknak, milyen gyerek ő.

A Szakértői Bizottságnál végül MÁSFÉL ÉV ALATT jutottunk a folyamat végére.

Felelős szülőként nem hagytam a gyereket a számára tarthatatlan helyzetben. Kérelmeztem magántanulóságát és kerestem tanulócsoportot. A környékünkön ép értelmű autistákkal foglalkozó intézmény nem volt, akkor indult első osztály, amikor a fiam már negyedikbe ment. A tanulócsoport eléréséhez több, mint egy órát utazik, ezért hetente háromszor jár. Beilleszkedése nem volt zökkenőmentes: sok konfliktus volt, de megvolt az akarat a pedagógusok és szülőtársak részéről is. Kapott egy felnőtt kísérőt, kb. 3-4 hónap alatt beilleszkedett ezek után, már nem kötött le plusz egy felnőttet állandó jelleggel. Sikeres integráció történt. Itt tartottunk, amikor a Szakértői Bizottsághoz kerültünk. Nem tudtak intézményt kijelölni, NINCS. Kértük, hogy a már általunk kiküzdött, kitaposott, megszenvedett utat járhassuk tovább.

Megkönnyebbültünk családilag, rengeteget fejlődik szociálisan, vizsgáit sikeresen letette.

Megosztható bejegyzés itt.

Fiam, mind félévkor, mind pedig év végén 99%-osra vizsgázott az állami iskolában, a kötelező első éves tananyagokból. Gratulálunk a tanulóközösségnek, és köszönetet mondunk érte! Ez volt az egyetlen félelmünk anno, hogy a sok játék és fejlesztő foglalkozás mellett – amiről meséltetek – vajon lesz-e elég idő arra, hogy legalább egy 80%-os tesztet tudjon írni a gyerekünk. Ez a félelmünk mára már elszállt.

Számunkra bebizonyosodott, hogy a nagyszerű teljesítményhez nem szükséges spártai módszerekkel napi 6-7 órát tanulni, nem szükséges kifacsarni a gyereket minden nap 16 óráig és sokszor a fizikai és mentális határait feszegetni, azért hogy jól teljesítse a tantervet.

Külön köszönetet szeretnénk mondani azért is, hogy a gyerek most már „nem utálja az iskolát”, szeret a tanulóközösségbe járni! Nem utál tanulni, hanem szeret tanulni. Nem félelemmel megy és fáradtan jön haza, hanem jókedvvel megy „iskolába”, a tanulóközösségbe :), és energikusan jön haza.

Emlékszünk, mi azért jöttünk el 3 nap után az állami iskolából, mert szebb, boldogabb gyerekkort szerettünk volna adni a gyerekünknek, mint amit az állami suliban 3 nap alatt láttunk, és tapasztaltunk a gyerekünkön is. Láttuk, ahogy a boldog, felhőtlen szabad életét pár nap alatt megpróbálják lerombolni – persze nem tudatosan, csak a munkájukat végezve. Láttuk, ahogy a gyerekünk, mivel meg akar felelni nekünk, nem hisztizik, csinálja, és bírja mindazt, amit a többiek is. Csalódottságot láttunk a szemében. Egész nyáron várta az iskolát, várta az új barátokat, és már az évnyitó napján összetört benne minden. Ilyen létszámnál, ami egy városi, állami iskolában van egy osztályban, és ilyen régimódi nevelési módszerrel, talán nem is lehet másképp rendet tartani, csak azzal, ha megfélemlítik folyamatosan és nyilvánosan megalázzák a gyerekeket. Ebből mi nem kértünk többet, eldöntöttük, hogy minden esélyét megadunk a gyerekünknek, hogy sokkal boldogabb gyerekkora lehessen, és keresünk egy jobb helyet. Ekkor tudtuk meg, hogy most indítjátok az első tanéveteket. Bementünk hozzátok reggel 9 órakor, és jött szembe velünk kettő kis elsős rollerrel, utána jött egy negyedikes görkorival, és egy harmadikos dobolt bent a zeneszobában. Azt gondoltuk, ha 9-kor ez van és nem tesi óra van, az nem semmi. Órajelző csengő sehol, ajtókra kiírva, személyiségépítő mondatok, mint például: nagyszerű ember vagyok, boldog vagyok stb., a dolgozók, akikkel összefutottam, kedvesek voltak és vidámak, gyönyörű tanterem, első osztályú udvar, játszótér, és kiváló helyen van a tanulóközösség – bárcsak ilyen helyre járhattunk volna mi is tanulni. Azt gondoltuk: ez a hely tökéletes lesz a gyerekünknek, ide jövünk!

Már az első napokon feltűnt, hogy a tanítók a gyereket minden reggel öleléssel köszöntik. Bárcsak nálunk is ez lett volna a szokás mikor mi gyerekek voltunk…. Ha ide a tanulóközösségbe kicsit késve érkeztünk, mondjuk 9:30-kor akkor is megölelték a gyereket, és szeretettel köszöntötték a tanárok és a diáktársai is. El sem tudjuk képzelni, mi történt volna egy állami iskolában abban az esetben, ha akárcsak 10 percet késünk. Nem is akarjuk megtudni soha.

A tanév alatt sok változás volt az életünk különböző területein. Voltak hullámvölgyek is, mint mindenhol. Az viszont megnyugtató volt, hogy a „sulival” legalább nincs gond. Nem kell otthon tanulni a gyerekkel, nem kell rettegni, hogy minden cucca rendben legyen, vagy egy füzet otthon ne maradjon, vagy nehogy elkésünk, vagy vajon jól tanul-e a gyerek, rendben lesz e a vizsga. Stabilan tudtunk számítani az tanulóközösségre. Minden tekintetben extrán jól teljesített, biztos kezekben, jó helyen tudtuk a gyerekünket egész nap, ahová örömmel ment és ahonnan örömmel, jött haza. Mi kell ettől több?

Megosztható bejegyzés itt.

Egy 12 és egy 8 éves gyermek anyukája vagyok. Tavaly ősszel döntöttünk úgy, hogy kilépünk a hagyományos oktatási keretek közül. Miért? Mert nem látjuk biztosítottnak, hogy a fél életüket az iskolában töltő gyermekeink jövőjét szolgálná a rendszer. Mert nincs érdemi változás évtizedek alatt sem, bár a világ halad. Mert sok a kiégett tanár, egyre kevesebb a jó pedagógus. Mert nem válasz a szekált gyereknek az, hogy a szekáló másokkal is így viselkedik – attól az enyém még nem érzi jobban magát, sőt. Magára marad a problémával, nem kap érdemi támogatást. Mert olyan könnyű elérni, hogy egy gyerek elveszítse minden motivációját a tanulással kapcsolatban. Mert stressz az egész, beteggé tesz. Ennek nem akarunk megfelelni. Most olyan rendszer tagjai vagyunk, melyben a nyitott tanulásé (free learning) a főszerep, és bár még kezdők vagyunk a pályán, csodás változások tanúi vagyunk, a kapcsolatunk, kötődésünk még erősebbé vált.

Megosztható bejegyzés itt.

A gyerekem akit nem adtam be 3 évesen óvodába (ezt az új törvény szerint már nem tehetném meg) nagyon kicsit beszélt csak magyarul. Németül sokkal többet. Viszont mindkét nyelven nehezen volt érthető amit mondd. Ennek ellenére bátran és jókedvűen beszélgetett.

Sok türelem kellett ezekhez a beszélgetésekhez. Sok kedvesség és mosoly amivel valahogy sikerült úgy feltenni a kérdést, hogy megértsem a választ. Csodálatos év volt. Mostanra nagyjából érthető a beszéde és továbbra is bátran és határozottan kommunikál. Azt gyanítom, hogy erre nincs kapacitás az óvodában. Se erre a rengeteg beszélgetésre, se a türelemre. Nem azért mert nem szuperek az óvónénik, hanem azért mert sok gyerekre kell figyeljenek és vannak annál nagyobb vagy zavaróbb problémák is mint a gyerekem nehezen érthető beszéde. Neki viszont könnyen kedvét szeghette volna, hogy senki nem érti meg, se a gyerekek, se a felnőttek.

A nagyobb testvére aki csak délig járt oviba rengetegszer hallotta hogyan kérdezgetem ügyesen a kicsit addig amíg valahogy megértem mit szeretne mondani. Ő is eltanulta ezt. Természetes volt neki, hogy egy kérdést sokféleképpen fel lehet tenni, hogy nem baj ha nem értjük rögtön mit mondd a másik és bónuszként mindig ott volt neki az a lehetőség is, hogy ha nem érti az egyik nyelven akkor kérje meg az öccsét, hogy mondja egy másikon hátha azon jobban megérti. Újra mondom, csodálatos évünk volt. Erre az új törvény értelmében nem lenne lehetőségünk, viszont egy óvodai csoportot megterhelnénk egy olyan gyerekkel akit nehéz megérteni. Az ebből adódó frusztrációja is az csoportot terhelné.

Az első gyerekem betöltött 3 évesen ment óvodába. Ragaszkodtam hozzá, hogy délben elhozhassam. Az első évben végig az volt az érzésem, hogy a délutánt azzal töltjük, hogy feldolgozzuk, rendbe tesszük a dolgokat amik délelőtt történtek. (Nem volt baj az óvodával vagy az óvónénikkel) Hatalmas volt a különbség a teljesen otthon töltött napok és a délig oviban töltött napok között. A következő évben (4 évesen) már rövidebb idő alatt sikerült rendeződnünk, az otthoni délutáni alvás után már minden olyan volt mint az otthoni napokon. Nagycsoportban pedig a déli elhozás után teljesen rendben voltak a dolgok, tehát az a 4 óra amit az oviban töltött már megfelelő volt számára.

A kistestvérét már nem adtam óvodába 3 évesen. Ő abban a 4 órában is velem volt amíg az 5 éves testvére az oviban. A nap többi (nagyobbik részét) pedig együtt töltötte a 3 gyerekem velem.

A gyerekek 2.5 nyelven beszélnek és értenek, egymás között is használják őket. Gőzgépet építenek, tervrajzokat készítenek, zenével kísért mesét mondanak, bábszínházat játszanak egymásnak és még sorolhatnám. Természetesen ezeket nem én adom ki mint feladatot! Van gyerektársaságuk, járunk közösségbe (olyanba ahol én is jelen vagyok és részt veszek a foglalkozás tartásában).

Miért legyen a gyerekem egy a 25 közül aki arra vágyik hogy őt simogassa meg az óvónéni ha egyszer én megsimogathatnám. Napközben is és nem csak este. Az új törvény értelmében ezt a 4 éves gyerekemnek már nem biztosíthatom. Ha a kislányom 3 nappal korábban születik akkor őt már alig három évesen be kell adjam majd óvodába. Ott ő lesz az egyik a 25 kicsi közül aki arra vágyik, hogy megsimogassák. Otthon a 3 közül lenne az egyik, ha a törvény engedélyezné, hogy mindegyik gyerekem oktatását otthon biztosítsam.

Megosztható bejegyzés itt.

Háromgyermekes édesanya vagyok, fiaim (18 és 15 évesek), mind a ketten SNI státuszúak, a nagyobbik diszlexia és diszgráfia, a kisebbik diszgráfia és ADHD (figyelemzavar) státuszt kapott a tanulási képességet vizsgáló bizottságtól. Kisvárosban lakunk, egyetlen általános iskola van, nem válogathattunk iskolakezdéskor. A nagynak szerencséje volt, nagyon kedves tanító nénit kapott, végig segítették őt az alsó tagozatban, amikor kiderült a részképesség zavara, segítették, fejlesztették az iskolában. Sajnos a kicsit a „tanító nénije” folyamatosan megalázta, kinevettette a többi gyerekkel, nála emiatt reflux betegség is kialakult. (És – mint utóbb kiderült – még négy osztálytársának.) A mai napig utál írni, olvasni, tanulni. Az ő iskolai fejlesztését skype-os figyelem-koncentráció és tanulás-tréning gyakorlatokkal is meg kellett támogatni.

A kislányom 5 és fél éves, jövő februárban tölti a 6-ot, a törvényjavaslat szerint jövő ősszel iskolaköteles. Bár nagyon választékosan beszél és szépen rajzol,16 és fél kilogramm, még nem vált fogat, a hüvelykujját szopja, nem tud kerékpározni, cipőt kötni. Nem tudom azt mondani az óvónőnek, hogy maradjon még egy évet, el kell vinnem a pedagógiai szakszolgálathoz, hogy iskolaérettségi vizsgálatot végezzenek. Ha ezt nem teszem meg jövő év január 15-ig, bedarálja őt is az iskola. Nagy benne a megfelelési vágy, már most aggódik, szorong, ha valamilyen feladat elé áll. Az önbizalmát próbálom növelni, fejleszteni. Bárcsak nálunk is, – mint Angliában – a sok értelmetlen tantárgy helyett bevezetnék a „mindfullness”-t, talán nem lenne ennyi depressziós és szenvedélybeteg ember Magyarországon. De hát ez is olyan messze van, mint „Makó Jeruzsálemtől” ebben az országban.

Megosztható bejegyzés itt.

A gyermekem 1 éve magántanulóként egy egészen kivételes tanulócsoportba jár. Az én figyelemzavaros és hiperérzékeny kislányom azon túl, hogy imád suliba járni, rajong a tanáraiért és mind a 9 társáért, nagyon rövid időn belül olyan szintű változásokon ment keresztül, hogy még magunk is elcsodálkoztunk rajta. Olyan biztonságot és kiegyensúlyozottságot hozott a családunk életébe ez a suli, hogy arra nincsenek megfelelő szavak. Nagyon hálás vagyok érte, és nem akarom ezt feladni. Nincs előttem az a kép, amikor megmondom, hogy „Kicsim, szeptembertől egy teljesen idegen iskola teljesen idegen osztályában kezdesz”. Mert az igazgató fél megadni a magántanulói státuszt. Azt mondja, majd szeptember után. De akkor már nem lesz rá lehetősége. És ott nem tudom, merre fordul a világ.. mert nem fogom beadni ezt a kislányt az állami iskolarendszerbe. Ismerem ugyanis, látom, mi van a mai oktatásban, és köszönöm, de nem kérek belőle. 25-30 gyerekkel a legszuperebb pedagógus sem tud annyit időt foglalkozni, mint ami egy kiscsoportban jut egy gyermekre. És amikor gyakorló pedagógusként elmentem tanítani, olyan dolgokat tapasztaltam, amit nem hittem el. Amikor egy normális ötödikes osztálynál az egyik gyereket választottam szét, mert a másik viccből nyálat kent a hajába, addig a másik sarokban, két gyerek rúgni kezdett egy harmadikat, aki a földön feküdt. Nem vicc, ez tavaly történt az első tanítási gyakorlatomon. És ez egy teljesen normális iskola volt..

Nem. Köszönöm, de nem. Szeretném, ha mi, a gyermek szülei dönthetnénk el, mi a legjobb neki. Hiszen mi ismerjük őt, mi tudjuk, hol kell támogatni, hogyan kell kibontani a benne rejlő lehetőségeket. És nem egy kormányzat, aki nem is ismeri a lányomat, hogy mire van szüksége, miben kell segíteni, támogatni őt. Akik meg sem kérdeztek semmiféle szakmai szervezetet, az érintett pedagógusokat, szülőket.. senkit… pedig ez a mi életünk. És azt gondolom, jogunk van arról dönteni, hogy hogyan éljük.

Megosztható bejegyzés itt.

Két kislányunk van, a nagyobb kilenc éves lassan, Asperger szindrómával diagnosztizálták hat éves korában. Okos, érdeklődő, sokat és jól beszélő, de közösségben egyáltalán nem boldoguló kislány. A diagnózishoz vezető út is igen kanyargós volt, és ezzel párhuzamosan már óvodát se volt egyszerű találni neki, mindenhonnan kilógott: a sarki oviba nem vették fel három évesen, mert nem volt szobatiszta és nem volt hajlandó megválni a cumijától, a távolabbi helyi oviba nem vették fel, mert nem fogadnak sajátos fejlődésű gyerekeket, stb. Végül egy alapítványi ovi rugalmasságának és emberségének köszönhetően lett egy egészen jó óvodánk. Az iskolakeresést öt éves korában kezdtük, bár hét évesen ment csak iskolába. A lakóhelyünk szerinti iskola nem fogad autista gyerekeket, végignéztük először a környékbeli települések autistákat is fogadó integráló iskoláit, ahol vagy nem volt tényleges integráció, vagy nem volt hely. Megnéztük eztán a főváros összes integrálható autistákat legalább papíron fogadó általános iskoláját: helyhiány, rossz reputáció, megszűnő vagy nem autizmus specifikus integráció. Próbálkoztunk az alternatív iskoláknál is: Waldorf, Rogers, stb., de SNI-státuszú gyerekek nem mehetnek ezekbe az iskolákban. Ekkor nagyjából két út kínálkozott (mert EGYMI intézményt nem szerettünk volna): eltitkoljuk a diagnózist és egy normál osztályban kezdődik az iskola, a szakmai segítséget meg majd kilogisztikázzuk, keresünk autizmus- specifikus asszisztenst, fejlesztő helyet, saját pénzből, ahogy eddigi is, vagy keresünk egy befogadó tanulócsoportot, ahol a diagnózisról nyíltan tudunk beszélni, és bár nekünk kell felépíteni a fejlesztői hátteret, de van mód arra, hogy a gyerekünk a saját tempójában, a képességeihez igazodó módon tanuljon, nem szeparáltan, egyéni figyelmet és egész évre megtervezett tantervet kapjon, a család és a tanítók között folyamatos a kommunikáció, a család erőforrás, nem pedig problémaforrás az iskola számára, nem akadékoskodó problémás szülők vagyunk a problémás gyerekünk mellett, segíthetünk a napi ügyek bonyolításában akár, és épül egy befogadó közösség, amire különösen autistaként nagy szüksége lesz a gyerekünknek. Végül egészen szerencsés módon épp elindult egy autizmus-specifikus tanulócsoport, ami kimondottan ép értelmű autista gyerekeket célzott meg, akiknek sehol nincs helye az iskolarendszerben, ahová egyébként öt helyre negyvenen jelentkeztünk, pedig egy vagyon a havi tandíj, naponta minimum másfél óra az utazás, de van szakmailag megalapozott pedagógiai tudás, kiváló autizmus-specifikus fejlesztő háttér, támogató önkéntesek, közösség. Van remény arra, hogy a gyerekem boldog iskolás évek elé néz, hogy tanulhat, hogy hasznos felnőtté válhat, jó tapasztalatokat szerez a kortársairól, köt nem autista kapcsolatokat is, hogy mi szülőként is kapunk segítséget a mindennapokhoz, és a nehézségekhez egy autista gyerek nevelésében. Számoltunk és sok átszervezéssel éppen csak és kicentizve összerakjuk hónapról hónapra a tandíjat és próbáljuk építeni ezt a sajátunknak érzett iskolát, amikor egyszer csak arra ébredünk, hogy nem tudjuk mi lesz, mert megváltoznak az elnevezések, és az egész procedúra, ami ahhoz kell, hogy tanulhasson a gyerekem, átláthatatlan, bizonytalan az amúgy is kínkeservvel megtalált megoldás, és ki tudja mi következik. Megint.

Megosztható bejegyzés itt.