Tiltakozások a közoktatásban: honnan jövünk, merre tartunk?

Ha még sokáig tiltakozunk, megoldhatjuk a közoktatás problémáit? Miért nem sikerült eddig elérni a céljainkat, és mit csinálhatnánk másképp? Sokan keressük a választ ezekre a kérdésekre; írásunkban kísérletet teszünk arra, hogy a mostani közös küzdelmünket szélesebb kontextusba helyezzük, hogy ezáltal új, hatékonyabb lehetőségeket kereshessünk. Van esély, hogy végül meglássuk a fényt az alagút végén, de az eredmények eléréséhez széleskörű összefogás és kitartó munka szükséges. A Szülői Hang Közösség és a Szülői Összefogás Közösség alapítóinak írása a közoktatásért folytatott közös pedagógus-szülői-diák küzdelem nehézségeiről. 

Egy kis történelem

Nem újak a tiltakozások a közoktatásban. A jelenlegi kormány 2010-es hatalomra jutása óta a mostani a harmadik hullámnak tekinthető.

Az első hullám a köznevelési törvény 2011 decemberi elfogadásához kapcsolódott, akkor elsősorban az oktatáspolitikai kérdéseiben legaktívabb iskolák pedagógusai és a szakértők figyelmeztettek: a példátlan központosítás a pedagógusok és az intézmények autonómiájának csökkenéséhez és a közoktatás színvonalának romlásához fog vezetni. A kormány nem hallgatott a kritikákra annak ellenére, hogy még a kormánypárton belülről is hangosan érkeztek az ellenvélemények, mindenekelőtt Pokorni Zoltán korábbi oktatási minisztertől. A vitákat azonban nem szakmai alapon döntötték el, a miniszterelnök a szakmai érveket hatalmi szóval söpörte le a kormánypárti frakcióülésen: „Hagyjuk a számokat Zolikám, én máshogy látom a világot.” 

A szakmai párbeszédet láthatóan már akkor felváltotta a hatalompolitikai döntéshozatal. Pokornit mint az oktatáshoz értő szakembert eltávolították és később gyakorlatilag száműzték az országos politikából. Érdemi szakmai párbeszédre azóta nem kerülhetett sor, és erre a továbbiakban sincs esély.

Az akkori tiltakozások kulcskérdése az volt, hogy az ország elindul-e a miniszterelnök által kijelölt úton, ami a közoktatásban az innováció elnyomását és a pedagógiai szemlélet visszaszorítását jelenti. Ekkor szállították le a tankötelezettség korhatárát 18-ról 16 évre, és ekkor vezették be a pedagógusok számára rengeteg adminisztrációval járó formális portfólió írási kötelezettségét is. Bár sokan észlelték a problémákat, a tiltakozásokba kevesen álltak bele. A kormányzat átverte a pedagógusokat azzal, hogy az akkor jelentősnek számító béremelést a minimálbérhez kapcsolva tartósnak állította be. Egy évvel később módosították a törvényt  és nem a mindenkori, hanem a 2014 minimálbérhez kötötték a bérszámítás alapját, így az akkori béremeléseket fokozatosan elvitte az infláció. A törvénymódosítás előre megjósolt hibái később beigazolódtak.

A második tiltakozási hullámot 2016-ban a miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete által megfogalmazott nyílt levél indította el, melyhez csatlakozva a pedagógustársadalom már szélesebb körben állt ki a szakmaiságot nélkülöző folyamatos átalakítások, az autonómia elvétele, a pedagógusok és a diákok túlterheltsége ellen. A több tízezres tüntetések célkitűzése az volt, hogy miután a pedagógusok és szakemberek számára egyértelművé vált, hogy a kormányzat hibás irányvonalat követ, sikerüljön visszaállítani a szakmaiságot a közoktatásban. Ezek a tiltakozások sem vezettek eredményre, a szülők szélesebb rétegének ingerküszöbét nem érték el, valódi szakmai párbeszédre ekkor sem került sor. 

A kormányzat olyan látszattevékenységekbe kezdett, amelyek egyeseknek ígéretesnek tűnhettek: átszervezték az állami intézményfenntartót és kialakították a tankerületeket, ez azonban lényeges változást nem hozott. Beígértek egy új Nemzeti Alaptantervet (NAT), amivel kapcsolatban szépnek tűnő elképzelések hangzottak el, de végül ez sem hozta el a szükséges tananyagcsökkentést és modernizációt. Az utolsó pillanatban több tantárgy (elsősorban a magyar és történelem tárgyak) tekintetében a koncepciót átalakították, túlzsúfolták, az érintett pedagógusok pedig hiába tiltakoztak a szakmailag vállalhatatlan és a 21. század igényeit figyelmen kívül hagyó, gyakran a hatalompolitikai céljait kiszolgáló elképzelések ellen. 

A harmadik tiltakozási hullám idejére, 2022-re már a közoktatás legalapvetőbb feltételei sem teljesülnek: a kormányzati ámokfutás következtében pedagógusok ezrei hagyták el a pályát évről évre, fiatalok pedig alig érkeznek. Nincs elég pedagógus, a még pályán lévőkre egyre nagyobb teher nehezedik. A pedagógusfizetések megalázóan alacsonyak, a kormány érdemi béremelésre nem hajlandó, csak a távoli jövőre vonatkozóan tesz ígéreteket, azokat is csak bizonytalan és csupán néhány évig rendelkezésre álló EU-s forrásokból, a beígért bér pedig még így sem éri el majd a diplomás átlagbért. A kilátások még rosszabbak, ha számításba vesszük, hogy a következő években a nyugdíjazások és pályaelhagyások következtében az aktív pedagógusok száma drasztikusan csökkenni fog, de a kormányzat érdemi válaszokat erre a problémára sem ad. 

A tiltakozási hullám a figyelemfelhíváson túl a tiltakozó intézmények egy részében sikeresen megerősítette a pedagógusok, szülők és diákok közötti együttműködést – ez a szolidaritás fontos alap, amire hosszú távon lehet és kell építeni.

A kifárasztásos kormányzati módszer  

Az elmúlt évtized közoktatási tiltakozásaiban visszatérően ugyanaz a forgatókönyv ismétlődik újra és újra:

– Tiltakozó pedagógusok, diákok, szülők: Szakmaiságot az oktatásban!
– Fidesz-kormány: Megszoktok vagy megszöktök!

Valódi válaszokat a jelenlegi kormányzat nem ad, a kérdésekre, problémákra érdemben nem reagál, egyértelműen arra számít, hogy a tiltakozók előbb vagy utóbb feladják a küzdelmet. A közvéleményt a hazug sikerpropagandával megtévesztik, különféle álkonzultációkkal, jövőbeli bizonytalan ígéretekkel és pótcselekvésekkel azt a látszatot keltik a kevésbé tájékozott állampolgárokban, hogy nincs is nagy probléma. A tiltakozók ellen lejárató médiakampányok indulnak, a szakmai tiltakozást pártpolitikai akciónak és nemzetközi összeesküvéseknek igyekeznek beállítani, ezzel sikeresen elérve azt, hogy az igazán fontos kérdésekkel érdemben ne kelljen foglalkozni.

Az óriási kommunikációs és hatalmi erőfölényben lévő kormányzat minden esetben figyelmen kívül hagyja a pedagógusok, szakemberek és érintettek követeléseit, szemmel láthatóan csak örül, ha azok a bátrak, akik felemelik a hangjukat elhagyják a pályát. Mindez természetesen nem a közoktatás, nem a gyermekek jövőjének érdekeit szolgálja, hanem a jelenlegi rezsim hatalompolitikai érdekeit.  Az elsődleges számukra a civilek tiltakozásának ellehetetlenítése, a szolidaritás leverése, kerül amibe kerül. Az, hogy közben a közoktatás, és ezzel hosszú távon az ország jövője is bizonytalanná válik, a rezsim számára másodlagos kérdés. 

A jelenlegi kormányzat nem azért nem reagál a szakmai kritikákra, mert nem látja vagy nem érti azokat. Azért nem reagálnak, mert a döntéseket nem pedagógiai szakmai alapon kívánják meghozni. A cél nem a minőségi közoktatás megteremtése, hanem a jelenlegi autokratikus hatalmi berendezkedés és a kialakult függőségi viszonyok bebetonozása. A közoktatásra nem szánnak jelentős anyagi forrásokat, olyan kormányzásra van szükségük, ami kevés forrásból is a működés látszatát kelti a társadalom és elsősorban a bázist adó kormánypárti szavazók körében. Nem tartják fontosnak a valódi problémák megoldását, a cél, hogy a hangosan tiltakozók kifáradjanak, vagy távozzanak. 

A kormányzat ezt a kifárasztásos módszert alkalmazza immár több mint egy évtizede: először a döntéshozatalban szabadultak meg a szakmai alapon tiltakozóktól, majd a pedagógusok közül is egyre többen feladták, elmentek. Olyan stratégiát kell hát keresnünk, ami ellenáll a kormányzat kifárasztásos módszerének.

A szülők nélkül nem megy

Hogyan lehetséges az, hogy a kormányzat rendre figyelmen kívül hagyja a pedagógusok szakmai tiltakozását, legyen szó szakértői véleményről, a pedagógus szakmai és érdekvédelmi szervezetek álláspontjáról, a gazdasági, tudományos, kulturális élet szereplőinek megszólalásairól vagy tüntetésekről, sztrájkokról, másfajta demonstrációkról? 

• Azért lehetséges ez, mert a jelenlegi kormányt nem a szakmai szempontok érdeklik, hanem saját hatalmának megtartása és megerősítése, a magyar társadalom számára pedig a közoktatás ügye sajnos nem tartozik azon közügyek közé, melyek kudarca veszélyeztetné ezt a hatalmat, hiszen a többség nem a közoktatás alapján dönt a szavazatáról. Önmagában a pedagógustársadalom, mint szűk réteg – még ha ki is egészül a szülői és diák aktivisták szűk táborával – nem képvisel elégséges érdekérvényesítő erőt. 

• A pedagógusoknak eleve csak kisebb része fejezi ki szakmai tiltakozását bármilyen formában; hazánkban sem az oktatásban, sem egyéb területen nem alakultak ki az érdekképviselet hagyományai és hatékony formái. A pedagógusoknak csak egy kis része csatlakozott a szakszervezetekhez vagy szakmai csoportokhoz; pedig a hatékony érdekérvényesítéshez a világon mindenhol alapfeltétel a nagy számú tagság.

• 2022-től ugyan példátlanul sok tömeges tüntetés, sztrájk és demonstráció volt, ezek zömében a nagyvárosokra koncentrálódtak, míg vidéken jelentős kisebbségben voltak azok, akik bármilyen formában hangot mertek adni nemtetszésüknek. 

• Nagy problémát jelent a szülők passzivitása. Igaz ugyan, hogy egymás után több tüntetésen a szülők is több tízezres számban képviseltették magukat, számos élőlánc és egyéb kreatív szülői demonstráció zajlott szerte az országban, mégis ezeken a szülőknek csak töredéke vett részt.

Sajnos a jelentős számú inspiráló szülői tiltakozás ellenére a szülői társadalom alapvetően passzív – leszámítva a pedagógusokkal szolidáris aktív kisebbséget. Lehet ugyan, hogy sokan látják vagy érzik a közoktatási rendszer gyengéit, de ennek nem tulajdonítanak kellő jelentőséget, vagy nem látják be, hogy ezek kormányzati mulasztásokból erednek. Sokan inkább a pedagógusokat hibáztatják: egy 2022 őszi felmérés mutatja, hogy a széleskörű tiltakozások ellenére az oktatás színvonala mindössze a megkérdezettek 11 százaléka szerint került be a három legfontosabb országos közéleti probléma közé, és ezzel csak a 14. helyen áll a 16-os listából.

A jelenlegi kormányzat az elmúlt években rájött, hogy megnyerheti a választásokat úgy is, hogy nem kell foglalkoznia érdemben a közoktatás égető problémáival, a gyerekek oktatására szánt pénz jelentős részét kispórolja és máshová irányítja. A kormányzat számára fontos, hogy ne adjon teret a szakmai vitáknak, hogy ezáltal elkerülhesse saját mulasztásainak és hozzá nem értésének beismerését. A legtöbb szülő és választópolgár nem látja át a mélyebb oktatáspolitikai összefüggéseket, és a kormányzat számára egyszerűbb a valódi megoldások helyett inkább elterelni a figyelmet. A nyilvánvaló problémák láttán bűnbakokat állítanak célkeresztbe és a bizonytalan jövőbe helyezett álmegoldásokkal operálnak. A szülők többségének a kegyeit pedig a közvetlenül a számukra folyósított anyagi támogatásokkal, kedvezményekkel próbálják elnyerni. 

A kormányzat jelenleg olyan erős hatalommal, megfélemlítő képességgel és manipulációs gépezettel rendelkezik, mellyel könnyedén le tud verni bármilyen tiltakozást, amelynek nem elég erős a látható társadalmi támogatottsága. Megoldást akkor remélhetünk, ha sikerül érdekeltté tenni a szülőket, illetve a választópolgárok szélesebb körét. 

A tiltakozások legtöbbször a kormányzat ellen irányulnak, ami nem véletlen: a regnáló kormányzatot terheli a felelősség az oktatási rendszer jelenlegi súlyos válságáért. Ugyanakkor látszik, hogy süketnek tettetik magukat a pedagógusok irányában, tudván, hogy csak saját választóinak elbizonytalanodása billentheti ki az egyensúlyából a hatalmat. Ezért is fontos, hogy a pedagógusok a problémákat a szülők – mint választópolgárok – felé is közvetítsék, méghozzá elsősorban helyi szinten! 

A helyi szintű pedagógus-szülői kommunikáción nagyon sokat lehetne és kell is javítani. Gyakori, hogy a pedagógusok és a szülők között semmiféle kommunikáció nincs azokról a problémákról, melyektől a pedagógusok vagy a szülők napi szinten szenvednek. A szülők – legalábbis azok, akik felelősnek érzik magukat az ország hosszabb távú boldogulásáért is – sokszor a médiából előbb tudják meg, milyen bajok lehetnek az óvodában, iskolában, mint maguktól az érintettektől. 

Pedagógusként érdemes lehet átgondolni, hogy saját tanítványaink családjai értik-e, átlátják-e, hogy mi a fontossága az óvodai és iskolai nevelésnek, oktatásnak? Akkor remélhetünk valódi előrelépést, ha a szülők jelentős részében tudatosul, mennyire szenved a magyar közoktatás és milyen fontos lenne a szakmai alapú változás és mindez mekkora hatással van saját gyermekének életére is. 

Te magad légy a változás!

A közoktatási tiltakozások immár több mint egy évtizede ugyanazokról a problémákról szólnak; kicsit más megfogalmazásban és kisebb hangsúlybeli különbségekkel, de lényegében ugyanazok a követelések. Az, hogy egy évtizede nem sikerült előrelépést elérni, sőt a helyzet jelentősen romlott, világosan mutatja, hogy itt mélyebb, rendszerszintű problémáról van szó, amit csak össztársadalmi szinten lehet kezelni. 

Jogosan hibáztatjuk a kormányzatot a kialakult helyzetért, de a kormányunkat mi magunk választjuk. A kormányzat működése a társadalom tükörképének tekinthető: olyan kormányt választunk magunknak, amilyen a társadalom. Különösen igaz ez a jelenlegi kormányzatra, amennyiben elsősorban azt nézik, hogyan tudnak népszerűek maradni, folyamatosan szondázzák a közvéleményt, és a döntéseiket is ehhez igazítják. Ha a közoktatás lezüllesztése pusztán egy tévedés, egy szakmai hiba lett volna, akkor a társadalom ezt jelezte volna, és a kormányzat a jelzést érzékelve változásra kényszerült volna. Nem ez történt: a társadalom jelentős része nem látja a bajokat, nem veszi komolyan a helyzet súlyosságát vagy szemet huny a közoktatás lezüllesztése felett, illetve részben vagy egészben még támogatja is azt. 

Egy többé-kevésbé egészséges társadalomban a széleskörű probléma-jelzéseket, a düh kifejeződését (demonstrációk, sztrájkok, tiltakozások) érdemi párbeszéd, majd tettek követik. A mi országunkban sajnos ez nem így működik, az érdemi párbeszéd helyett a problémák szőnyeg alá söprése, a problémát kimondók címkézése, ellehetetlenítése és ezáltal a frusztráció és megosztottság szintjének folyamatos emelkedése tapasztalható. A mi társadalmunk már annyira nem működik egészségesen, hogy a hagyományos probléma-jelzések nem elégségesek: már nem elég kimondani a problémákat, nem elég dühösnek lenni, mindezek mellett meg is kell gyógyítani a társadalmunkat!

A bajok forrása immár nem a kormányzat maga; a valódi probléma – össztársadalmi szinten – nem külső, hanem belső; a problémák gyökerét a társadalom széles körében tapasztalható hiányosságaiban kell keresnünk. A magyar társadalom – egyénenként kisebb-nagyobb mértékben – szenved egyebek mellett az alábbi gyengeségektől: 

• Az önállóság hiánya. Nem élünk eléggé a lehetőségeinkkel, nehezen hozunk autonóm döntéseket, félünk önálló kezdeményezéseket indítani és felelősséget vállalni, túlságosan is külső kontrollra, mások megoldásaira várunk; nem tanultuk meg, hogyan keressünk és találjunk saját, kreatív megoldásokat a problémáinkra. Ha hiányzik az önállóság, akkor kevésbé tartjuk fontosnak az oktatást, az önálló fejlődést is. 
• Rövid távú gondolkodás. Túlságosan az itt-és-most világában élünk, a gyors érzelmi, anyagi kielégülést és biztonságot keressük, nem hosszú távon tervezünk. Az oktatás mindig nagyon hosszú távon hat, így aki általában rövid távon működik, annak a közoktatás kevésbé fontos.
• A közösségben gondolkodás hiánya. Társadalmunk túlságosan individualista, ennek megfelelően egyéni megoldásokat keresünk. Ahogyan a közoktatás válsága mindenkit érint kivétel nélkül, a problémákat sem tudjuk egyedül megoldani; aki túlságosan individualista gondolkodású, az kevésbé nyitott az olyan alapvetően közösségi célok felé, mint a közoktatás problémáinak megoldása. 
• Gyenge kommunikáció. Gyakran nem tudjuk megfelelő formában kifejezni a véleményünket, vagy nem hallgatjuk figyelmesen a másik felet, és így nem alakul ki érdemi kommunikáció. Az elégtelen kommunikáció következtében a problémák halmozódnak, a közösségek összetartása gyengül, a frusztráció nő, és így az egyébként fontos témák, mint például a közoktatás, nem kapnak kellő figyelmet, vagy a megoldásra tett erőfeszítések elsikkadnak.
• Felszínesség. Hajlamosak vagyunk a könnyű magyarázatok elfogadására, nem gondolunk bele, nem nézünk utána eléggé a dolgoknak, így az olyan összetettebb kérdések, mint a közoktatás, nem népszerűek, vagy a valós megoldások helyett elfogadjuk az álmegoldásokat. 
• A szolidaritás hiánya. Túl kevés az egymásra való odafigyelés, az egymás mellett való kiállás, a segítségnyújtás. Nem bízunk eléggé egymásban, elutasítjuk a másságot, a jónak tűnő kezdeményezésekhez is félünk csatlakozni. Ahol gyenge a szolidaritás, ott kevéssé vállalunk szerepet az olyan hosszú távú folyamatokban, mint a közoktatás és annak jobbá tétele, amivel végső soron sokkal inkább másoknak segítünk, mint pusztán magunknak. 
• A demokrácia ismeretének hiánya. A rendszerváltás után megkaptuk a lehetőséget, hogy éljünk szabadságunkkal és működtessük a demokráciát, de sokunk nem ismeri, nem érti a demokrácia működését, és nem látja a jelentőségét a demokratikus mechanizmusoknak sem (pl. a sajtószabadság, a szakmai vita, a sztrájk, az emberi jogok és egymás tisztelete, a szabad döntéshozatal lehetősége és felelőssége, a jogállamiság garantálása), így ezek háttérbe szorultak. Egy hatékonyan működő demokráciához tudatos, aktív és felelős állampolgárok, demokraták kellenek. A magyar társadalom megspórolta ezt a tanulási folyamatot, ha pedig nem tudjuk megfelelően működtetni a demokráciánkat a mindennapok szintjén, akkor a közoktatás kapcsán sem tudjuk érvényre juttatni ezeket a mechanizmusokat, és ami fontosabb: a jövő generációt sem tudjuk felkészíteni arra, hogy közösen gyakorolják, védjék és tegyenek érte. 

Ezek a gyengeségek nehezítik vagy megakadályozzák azt, hogy a közoktatás valós problémái a társadalom szélesebb körében felismerésre és megértésre találjanak. Mindeközben ugyanezek a gyengeségek megkönnyítik a jelenlegi kormányzatnak, hogy működtesse a propagandát, félelmet keltsen és ezáltal hatalmon maradjon anélkül, hogy a valós problémáinkat segítenék megoldani.

A szabad társadalom és a szabad oktatás egymást feltételezi. Nem tudjuk megvalósítani a minőségi, szabad oktatást anélkül, hogy a teljes társadalmunkat szétfeszítő, mindenütt jelenlévő problémákkal szembesülnénk. A bajok gyökere ezen gyengeségekben rejlik, melyeket részben hozunk magunkkal nemzeti történelmünkből, de a jelenlegi kormányzat megtanulta, hogyan használja ki, sőt erősítse fel ezeket a gyengeségeket saját céljai érdekében. 

Lehetetlen pusztán a közoktatást önmagában megváltoztatni; hibát követünk el, ha a közoktatás problémái kapcsán csak a kormányzatban vagy a miniszterelnökben keressük a hibát. Itt egy mély társadalmi válságról van szó, amiben a tudás mint érték általában véve leértékelődött. A feladat gigászi, de előrelépni csak őszinte szembenézéssel lehet úgy, hogy magukat a társadalmi problémákat kezeljük, és nem csupán a problémákat visszatükröző kormányzattal hadakozunk. 

A gyengeségek különböző mértékben ugyan, de valamennyiünkben jelen lehetnek függetlenül politikai irányultságunktól. Akkor tudunk előrelépni, ha nemcsak másokban látjuk a hibákat, hanem szembe tudunk nézni önmagunkkal. Őszinteséggel, mélyebb önismerettel tudjuk fejleszteni önmagunkat, hogy aztán saját példánkon keresztül másoknak is segíthessünk az előrelépésben.

„Egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!”

A tiltakozások szükségesek, de önmagában nem elegendőek; sikeresen felhívták sokak figyelmét a problémákra, de a kormányzat süket, a társadalomnak pedig csak egy kisebb részében találtak visszhangra. 

Megtehetjük azt is – mint az oktatásban jártas pedagógus és tudatos szülő, – hogy a közoktatás rendszerszintű hibáit nemcsak a tiltakozások eszköztárával, hanem pedagógiai módszerekkel is igyekszünk megoldani. A bajok forrásának a társadalom fentebb említett gyengeségeit tekinthetjük, és ha ezekben a készségekben példát tudunk mutatni és elősegíteni a társadalom fejlődését elsősorban saját szűkebb közösségeinkben, azzal növelhetjük a közoktatás problémái és megoldásai iránti fogékonyságot. Fontos tisztán látni és megérteni: nincs könnyű és gyors megoldás; bármennyire is szeretnénk azonnal változást látni, a megoldás felé csak hosszabb, kerülő úton juthatunk el, de ha nem indulunk el mielőbb az úton, a következmény jóvátehetetlen lesz a gyerekeink és az ország számára. 

Hasonlóan ahhoz, mint ahogy a gyerekeknél is hiába igyekszünk megtanítani a tárgyi anyagot, ha nem rendelkezik az annak befogadásához szükséges készségekkel, ugyanúgy a felnőtteknél is fejleszteni szükséges készségeinket, gyógyítani kell a társadalmat ahhoz, hogy képessé tegyük a minőségi közoktatás fontosságának megértésére, és ezáltal az előrelépésre. 

Pedagógusként nemcsak a gyerekeknél, saját tanítványainknál fejleszthetjük ezeket a készségeket, hanem tehetünk azért is – együttműködve másokkal -, hogy elősegítsük a felnőtteknél is a fejlődést, és ezáltal a közoktatás kérdéseit is nagyobb empátiával tudják kezelni. Természetesen jóval nehezebb hatni a felnőttekre – főleg, hogy már nem ülnek az iskolapadban -, mégis számos lehetőség van az előrelépésre, mint ahogy arra lentebb néhány példát is felsorolunk. Jóléti társadalmakban az iskola nem csupán a gyermekek oktatásának színtere, hanem a családok együttműködésének a helyszíne is, ahol sok lehetőség adódik a fejlődésre. 

Az elmúlt évben hatalmas előrelépés történt: sok iskolában és óvodában összefogtak a pedagógusok, szülők és diákok. Ezt az utat kell folytatni, hiszen még csak az első lépések történtek meg. Sajnos az intézmények jelentős részében még mindig túlságosan elszigetelten működnek a pedagógusok, szülők és diákok. Rajtunk múlik, hogy tudunk-e nyitni, és kiszélesíteni a szolidaritást, megtalálni a rövid távon is hasznos együttműködési lehetőségeket, melyeknek keretében akár érezhető előrelépést is el lehet érni. 

Nyilvánvaló, hogy nem tudjuk a hosszú évek alatt felhalmozódott, gyakran jogos sérelmeket és frusztráltságot azonnal megoldani, a társadalom több évtizedes vagy akár több évszázados feszültségeit nem lehet egyik napról a másikra orvosolni. Mégis, van lehetőségünk előrelépni, és új közösségeket alakítani, a meglévőket erősíteni. Ezek a közösségek pedig valamennyiünknek segítenek abban, hogy a jobbik énünk mutatkozzon meg. Mindez rajtunk is múlik; ha a közösségépítésben sikerül előrelépnünk, egymásnak is sokat tudunk segíteni, és érdekérvényesítő képességeink is gyorsan erősödhetnek.

A pedagógusok szerepe nélkülözhetetlen a társadalmi fejlődésben, hiszen a pedagógusok rendelkeznek a szükséges tudással, fejlesztési módszerekkel, empátiával és rálátással. Mindez szükséges ahhoz, hogy az egyes társadalmi csoportok számára előrelépést érjünk el. Együttműködésben a szülőkkel és a helyi vagy országos civil szervezetekkel, fontos megtalálni az egyes emberekhez elvezető egyéni utakat.

Önmagában a kommunikáció, az egymásra való megértő odafigyelés, az őszinteség és a valós problémák kimondása bár nem népszerű, de létfontosságú. Ha sikerül teret adni az őszinte kommunikációnak, ha időt  tudunk szakítani arra, hogy egymást meghallgassuk és megértsük, megnyitjuk az utat a társadalom megerősödése felé, és ezáltal a közoktatás jobbítását is segítjük.

„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”

Sok lehetőségünk van arra, hogy saját környezetünkben javulást érjünk el. Lehet, hogy a helyi előrelépések, apró együttműködési sikerek csak kis eredménynek tűnnek, de valójában a legnagyobb eredmény épp az, ha saját mikro-környezetünkben meg tudjuk valósítani azokat az elveket, amiket nagyban, az egész országban látni szeretnénk. A teljesség igénye nélkül néhány gyakorlati példát sorolunk fel az alábbiakban (bővebben itt). Természetesen a megvalósítás nemcsak a pedagógusokon, hanem a szülőkön és adott esetben együttműködő civil szervezeteken, önkormányzatokon is múlik.

• Pedagógusként saját igényeink és nehézségeink kommunikálása a szülők felé, hiszen a problémák közösek.
• Bizalmi légkör kiépítése a szülők és a pedagógusok között, különösen a felmerülő problémák, helyi konfliktushelyzetek kezelésében.
• Pedagógus-szülői informális kapcsolatok megteremtése és ápolása, akár összejövetelek, online csoportok, alkalmankénti közös kulturális, szabadidős programok  formájában.
• Kreatív, érdekes szülői értekezletek tartása, amire érdemes eljönni.
• Az aktuális iskolai tanulási és nevelési célok, módszeres bemutatása, közös átgondolása.
• A gyerekek iskolai projektjeinek szélesebb körű bemutatása.
• A szülők iskolai munkába való alkalmankénti bevonása. 
• Elégedettségi visszajelzések kérése és megbeszélése szülőktől és/vagy diákoktól, akár kérdőíves formában is.
• Kulturális és sportprogramok közös szervezésére a szülők és/vagy a helyi lakóközösség bevonásával.
• Karitatív tevékenységek felkarolása, az iskola- vagy lakóközösség nehéz helyzetben lévő családjainak közös megsegítése.
• Helyi iskolaújság indítása a szülők, diákok bevonásával.
• A helyi érdekvédelem erősítése, pl. a diákönkormányzat és az iskolaszék érdemi működtetése.
• Minőségi taneszközök, tankönyvek közös beszerzése szülői összefogással azoknak is, akik a közösségben nem engedhetik meg maguknak ezek kifizetését.
• Beszélgető klubok, személyes beszélgetések szervezése, ahol felszínre kerülhetnek mind a pedagógusok, mind a szülők és családok aktuális nehézségei.
• Tanfolyamok, foglalkozások szervezése a pedagógusok, diákok és szülők számára aktuális témákban, mint például hatékony probléma- és konfliktusmegoldó módszerek, bullying megelőzése, szenvedélybetegségek kezelése, esélyegyenlőség és más témákban, érzékenyítés a hátrányos helyzetűek és nehézséggel küzdők problémái iránt.
• A demokratikus tudatosságot erősítő foglalkozások gyerekeknek és felnőtteknek, például előadások tartásával vagy akár kreatív online anyagokkal (mint például itt).
• Egy-egy társadalmi kérdésre fókuszáló előadás, akció vagy blog.
• Fórum az adott lakóközösség számára fontos témákban, a munkalehetőségek megtalálásától kezdve a szegénységből való kitörésen át az családi életvezetési kérdésekig. 
• A pedagógusok közötti segítő hálózat kialakítása mind helyi, mind intézmények közötti szinten, hogy akinek pedagógusként bármilyen nehézsége támad, legyen hová fordulni, legyen szó szakmai vagy nevelési nehézségről, konfliktushelyzetekről, kiégésről vagy bármilyen más problémáról vagy akár a sikeres gyakorlatok terjesztéséről. 

Nem pusztán azzal segítjük a közoktatás ügyét, ha magáról az oktatáspolitikáról beszélünk, hanem azzal is, ha saját tudásunk szerint hozzájárulunk társadalmunk fokozatos gyógyításához; az oktatás ügye minden más témához könnyen kapcsolható, hiszen az ország és az benne élők boldogulása minden területen az oktatás színvonalától függ. 

Többet ésszel, mint erővel

Bár a tiltakozó akcióktól nem remélhető rövid távon eredmény, mégis fontos, hogy ezek folytatódjanak, hiszen a problémák súlya miatt mindenképpen ki kell állni és képviselni közös érdekeinket – csak így remélhetünk előrelépést. A tüntetéseken, sztrájkokon, élőláncokon és más demonstrációkon való részvétellel hangot adunk véleményünknek, és elősegítjük, hogy minél többen értsék meg a magyar közoktatás elkeserítő helyzetét. A sztrájkok, helyi demonstrációk jó alkalmat teremtenek a pedagógusok és szülők közötti kapcsolatfelvételre, informális kapcsolatok kialakítására. A nagyobb közös rendezvények pedig erősítik összetartozásunkat és erőt adnak a további küzdelemhez. 

A tiltakozások és a készségfejlesztő, közösségépítő programok egymást kölcsönösen erősíthetik. A tiltakozások erősítik a probléma-tudatosságot, míg a készségfejlesztő, közösségépítő programok erősítik a megoldás-tudatosságot. A tiltakozások kapcsán megérthetjük, hogy változásra van szükség, míg a készségfejlesztő, közösségépítő tevékenységek során aktívan részt vehetünk a társadalom és a közoktatás jobbá tételében. 

A közösségépítő tevékenység itt nem arra vonatkozik, hogy közösen szervezzünk oktatáspolitikai tiltakozó akciókat, hanem olyan közös, kreatív tevékenységre, amely például egy iskola, óvoda keretein belül akár rövid távon is hasznos, kézzelfogható eredményt hoz, vagy olyan fórumokra, akciókra, amik egy konkrét célban előrelépést hozhatnak. A társadalom szélesebb köre csak úgy érhető el, ha rövid távon is értelmes, hasznos tevékenységeket tudunk találni, és ezek mentén egyre bővülő körben tudunk küzdeni a hosszabb távú (a kilenc pontban is megfogalmazott) oktatáspolitikai célokért is.

Önmagában nem elegendőek a tiltakozások, mert nagy a rizikója annak, hogy ezeket a jelenlegi kormányzat figyelmen kívül hagyja, és a tiltakozó pedagógusok, szülők és diákok körében a siker elmaradása apátiához vezet. A készségfejlesztő és közösségépítő tevékenységek sem elegendőek önmagukban, hiszen a problémák jelentős részét csak országosan lehet megoldani úgy, hogy a kormányzat irányt vált és komolyan veszi a közoktatás szakmai és emberi igényeit. A két megközelítés azonban egymást erősítve hosszú távon célba érhet, remélve, hogy mindezek egyben elősegítik a civil társadalom és az ellenzéki politikai alternatíva megerősödését is. 

„Ember: küzdj és bízva bízzál” 

A magyar közoktatás már most is súlyos válságban van, de az elkövetkező években a kilátások még rosszabbak; a helyzet még akkor is romlana, ha lenne a szakmaiságra alapozó, jól működő kormányzati oktatáspolitika, de ennek hiányában a romlás üteme még gyorsabb lesz. A közoktatásban a következmények mindig nagyon hosszú távon, lassan követik a döntéseket; a károkozás az elmúlt évtizedben már megtörtént, így a következő években ezeknek a károknak az egyre mélyülő hatásait láthatjuk majd. A legsúlyosabb problémát a pedagógushiány jelenti, ami már most is hatalmas, és a közeljövőben fokozatosan romlik majd a helyzet, hiszen jóval nagyobb a pályaelhagyók és nyugdíjba vonulók száma, mint a fiatal pályakezdőké.

Személyesen együttérzünk minden egyes pályaelhagyó pedagógussal, hiszen érthető, ha a gyalázatos anyagi, szakmai és erkölcsi megbecsültség, a túlterheltség és a minőségi munkához elvárható feltételek hiánya miatt valaki úgy dönt, inkább elmegy. Szomorú tény, hogy egyre több pedagógus gondolkodik a pályaelhagyáson, így a maradókra még nagyobb teher hárul, a gyerekekre még kevesebb figyelem jut. A pályaelhagyásnak több összetevője lehet, hiszen nem mindig csak külső okokról van szó. Kétségtelen, hogy nagyon alacsonyak a pedagógusfizetések és rosszak a munkakörülmények, ugyanakkor a nehézségek enyhíthetőek, ha szorosabb támogató közösséget tudunk kialakítani helyi és országos szinten egyaránt. Beszéljünk a problémákról, alakítsunk ki támogató hálózatokat, hogy aki nehéz, kilátástalan helyzetbe kerül, annak legyen kihez fordulni segítségért! Ahogy a közoktatás a következő években egyre rosszabb helyzetbe kerül, úgy maradunk pedagógusként, szülőként, diákként egyre inkább egymásra utalva. A kölcsönös segítségnyújtás természetesen nem jelentheti azt, hogy elfedjük a kormányzati mulasztásokat és mindent magunk oldunk meg, inkább arra törekedjünk, hogy a kölcsönös segítségnyújtás mellett egyúttal felemeljük szavunkat is. 

Bár a körülmények nem adottak a minőségi pedagógiai munkához, mégis találhatunk módot arra, hogy legalább részben megvalósítsuk elképzeléseinket. Egy-egy téma, projekthét vagy szakkör keretében megvalósulhatnak az általunk kívánatos módszerek, létrehozhatunk és támogathatunk kis közösségeket valamilyen nemes cél érdekében. Egyes témákat, előremutató kezdeményezéseket országos szinten is képviselhetünk. Van remény arra, hogy legalább részben éljünk a szabadságunkkal, legalább részben megvalósítsuk elképzeléseinket és ezáltal egy-egy területen akár rövidebb távon is sikereket érjünk el! Adjunk hírt a jó kezdeményezésekről, ezzel tudjuk erősíteni egymást! 

A pedagógusok tudása nélkülözhetetlen a gyerekek és a társadalom számára: tanár nélkül nincs jövő! A pedagógusok a tudás, a szimbolikus tűz hordozói. Most, amikor egész társadalmunk válságos helyzetbe került, nagyobb szükség van erre a tudásra és tűzre, mint bármikor máskor. Sokszor elég ebből a tűzből egy-egy szikrát átadni, amit mások vihetnek tovább. Az iskolákban, óvodákban a pedagógusok nélkülözhetetlenek abban, hogy elinduljanak a  pozitív kezdeményezések, amiket akár a szülők és a diákok is folytathatnak, erősíthetnek. Mint ahogy a társadalom szélesebb körében is közös erővel tudunk demonstrálni olyan építő, kreatív, egymást segítő kezdeményezéseket, amelyek kisebb léptékben indulnak, majd kitartó munkával megerősödve önmagukon túlmutatnak. A feladat hatalmas, de a segítő kezdeményezések önmagukban is értéket teremtenek, amik igazolják a küzdelmet. Nem spórolható meg ez a fajta kitartó és hosszútávú építkező tevékenység, nincs azonnali, sikerrel kecsegtető, könnyű út. 

A jelenlegi kormány közoktatásban kifejtett tevékenysége özönvízszerű romboláshoz hasonlítható, ebben a helyzetben pedig az értékmentésre van a legnagyobb szükség. Ha a pusztítást nem is tudjuk egyből megállítani, helyi és országos civil kezdeményezések formájában értékeinket őrizhetjük és ápolhatjuk, ezáltal egy szimbolikus bárkában átmenthetjük őket remélve, hogy a sok kitartó törekvés egymást erősítve mielőbb célba ér. Értékeljünk minden eredményt, miközben egyre többen fogunk össze – mindez rajtunk is múlik!

Miklós György, Fodor Katalin, Burai Veronika

 

A Szülői Hang Közösség támogatja a jobb közoktatásért folyó közös küzdelmünkkel kapcsolatos konstruktív párbeszédet. Kérjük, ossza meg véleményét, ötleteit, javaslatait csoportunkban!

 

Az idézetek forrásai

• „Ne kérdezd, hol kel fel a Nap, / Gondold, hogy ott, ahol te vagy, / És hogyha úgy érzed, hogy elborult az ég, / A szíved őrizze a fényt!” – Bródy János: Légy hű magadhoz
• „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban!” – Mahatma Gandhi
• „Én egész népemet fogom nem középiskolás fokon taní-tani!” – József Attila: Születésnapomra
• „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk” – Kőhegyi menedékház, Szentendre mellett
• „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál.” – Madách Imre: Az ember tragédiája

 

A Szülői Hang Közösséget az oktatási kérdések iránt érdeklődő önkéntes szülők hozták létre. Oktatási rendszerünk gyermekközpontú, szakmai alapokon nyugvó megújítására törekszünk, és aktív részvételünkkel képviseljük a szülői szempontokat a közoktatást érintő témákban. Ha szeretne értesülni híreinkről, akcióinkról, iratkozzon fel hírlevelünkre vagy csatlakozzon csoportunkhoz.

  Megosztás