Hogyan küzdjünk a demokrácia túléléséért? A magyar helyzettel kapcsolatban élesebben szeretnék fogalmazni: Magyarország már nem nevezhető demokráciának. Bár papíron a kormány annak próbálja láttatni, a gyakorlatban ez már egy autokratikus rendszer.

Mik voltak első figyelmeztető jelek? Az oktatási rendszert nézve valójában könnyű felismerni a bajokat, a jelek nyilvánvalóak. Amikor a jelenlegi kormány hatalomra került 16 évvel ezelőtt, a legelső dolog az volt, hogy bezárták az Oktatási Minisztériumot. Jelenleg a rendőrfőnök a felelős az oktatásért, és ez mindent el is mond a helyzetről. Szélsőséges központosítást tapasztalhatunk, elnyomják a pedagógusok és az iskolák önállóságát, az iskolákat távoli hivatalokból mikro-menedzselik olyan személyek, akik sohasem találkoznak a tanárokkal vagy a diákokkal. A közoktatás nem fontos a kormánynak: a pénzt kivonják az oktatási rendszerből, ami alacsony tanári béreket jelentett, sok tanár elment, mindez nagyon nagy pedagógushiányhoz vezetett aminek következtében az oktatás minősége is alacsony.

Az autokráciák alacsony prioritásként kezelik az oktatás kérdését: fontos ezt észben tartanunk, és már csak emiatt sem akaunk autokratikus rendszerben élni. A nehézség nem az, hogy ne láthatnánk a jeleket, hiszen ezek nyilvánvalóak; inkább az okozza a nehézséget, hogy sok ember inkább meggyőzi saját magát arról, hogy ez talán nem is olyan nagy probléma, hiszen közben mindig jónak tűnő ígéretekkel jönnek elő. Az a kihívás, hogy úgy is felismerjük a helyzetet, hogy közben magunkban azon gondolkozunk, hogy talán nincs is olyan nagy baj. Pedig a probléma hatalmas, és mindez lépésről lépésre, fokozatosan történik.

A kérdés mindig elsősorban az, hogy mit tehetünk: fontos, hogy felszólaljunk. Civil szervezetként mi a szülőket képviseljük.

Tudni kell, hogy a demokratikus intézmények Magyarországon nem működnek. Esetleg kisebb apróságokat helyben egy iskolában megpróbálunk elintézni, akkor lehet, hogy személyes kapcsolatokon keresztül el tudunk érni valamit. De ha a rendszer egészével van probléma - és nálunk nyilvánvalóan ez a helyzet, - akkor nincs egyetlen olyan intézmény, ahova fordulhatnánk. Az intézmények valójában csak látszólag működnek, nincs szakmai párbeszéd. Egy dolgot mégis megtehetünk: felszólalunk.

A magyar civil szervezeteknek két irányban is küzdenie kell: ellen kell állnunk a kormányzatnak, de ugyanakkor a társainkhoz - a mi esetünkben a szülőkhöz - is beszélnünk kell. Az emberek félelemben élnek, és el vannak szigetelődve egymástól, legalábbis így érzik magukat, és azt gondolják, hogy nem tehetnek semmit. Az embereknek nincs meg a tudásuk ahhoz, hogy miként is kellene szerveződni. Emiatt folyamatosan el kell mondanunk szülőtársainknak, hogy megértsék, hogy van cselekvési lehetőség.

Mit tehetünk? Először is, ne adjuk fel! Hallassuk a hangunkat, építsünk helyi közösségeket, és győzzük meg egymást, hogy elérjünk egy kritikus tömeget, hogy ezáltal legyőzhessük az autokráciát.

Szeretnék átadni egy fontos üzenetet: úgy látom, hogy Európa szerte az emberek nem ismerik fel az autokrácia veszélyét. Más veszélyeket már ismerünk, mint például a környezetvédelemmel, vagy a digitális technológiával kapcsolatos veszélyeket. De sok ember nem ismeri fel, hogy az autokrácia is fenyeget. Ezt mi a saját bőrünkön tapasztalhattuk az elmúlt 16 évben, és az Európai Unió sem tud megvédeni bennünket. Nekünk magunknak kell elvégezni a munkát, és ez mindenkire vonatkozik.

A kritikus tömeget még nem tudtuk elérni, keressük a megoldásokat, lehetőségeket. A magyar civil szervezetek hatalmas nyomás alatt vannak. Az emberek azt várják, hogy kezdjünk valamit a helyzettel, miközben ritka kivételektől eltekintve nem tudjuk megoldani a rendszerproblémákat.

Hadd adjak most mégis egy pozitív példát: egy esetben sikeresen bepereltük a kormányzatot egy szülői felméréssel kapcsolatban, és megnyertük a pert. Ezáltal a kormányzatot rá tudtuk kényszeríteni, hogy nyilvánosságra hozzák azokat az eredményeket, amiket egyébként el akartak titkolni. Van néhány más példa is, néhány esetben sikeresen késleltetni tudtuk a nem kívánatos törvények bevezetését. Ez azonban csak késleltetés, és valószínűleg a választások után ezeket meglépik, ha hatalmon maradnak.

A magyar civil szféra gyakorlatilag háborúban áll a kormányzattal. Csak egy példa: tavaly a miniszterelnökünk a független civil szervezeteket poloskáknak nevezte, amelyeket el kell pusztítani. A miniszterelnök ezt a fajta nyelvezetet használja.

Természetesen fontos, hogy a közösségeket építsük, egy iskolában például mindig találhatunk valamilyen célt amiért küzdhetünk, a helyi közösségek fontos, hogy működjenek. Országos szinten is szervezzük a közösségünket azért, hogy hallassuk a hangunkat. De sajnos a magyar civil társadalom összességében gyenge.

Abban reménykedhetünk, hogy a jelenlegi kormány leváltható, ez azonban nem jelenti azt, hogy az autokrácia automatikusa demokráciává alakul, mivel ehhez gyakorlatilag újjá kell építenünk a civil társadalmat, amely mostanra már gyakorlatilag romokban van. Ehhez az újjáépítéshez pedig sok segítségre van szükségünk az Európai Uniótól, nem hinném, hogy ezt egyedül meg tudnánk valósítani.